Timár Virgil fia

– Meggyónt? – kérdezte a síró fiútól.

Pista, mint akit valami hibán kaptak hirtelen, elnyelte könnyeit. Már mentegetőzni akart, hogy mért nem hítt papot. De ebben a pillanatban egy váratlan hang hallatszott a szobából, hol a beteg feküdt. Váratlan, vidám hang, fütty, csattogás, trilla, mintha egy pajkos inasgyerek ujjongása volna, mintha a bujkáló nap csattantana visszhangot, hogy újra kisütött. Timár csak nézett, hogy kerül ez a hang a Stirling-házba? Pista akaratlan elmosolyodott a könnyein keresztül, s kiömlött, mint egy gyerek.

– Ó, a kanári! tessék elképzelni, azt kívánta, hogy kanárit hozzak…

– Kanárit?

– Igen… tetszik tudni, vigasztalás neki, hogyha kanárit hall… mert régen a nagymamánál szokta hallani… mikor még kislány volt…

Timár úgy érezte, kötelessége néhány dorgáló szót tenni erre a bizalmas csacsogásra. Szép dolog, ha beteg anyját kedves emlékeinek feltámasztásával vigasztalja, de ne felejtse el, hogy a betegek igazi vigasza mégis az Úr szentségének vigasza… Senki sem oly erős, hogy ezt nélkülözhetné: bűnös emberek vagyunk mindannyian. Pista egyszerre elborult megint e dorgálásra, oly hirtelen és őszintén mint az április. Hisz épen ez volt az ő legfájóbb problémája! Mert hitt a pokolban, és az Istent odafönn úgy képzelte, mint egy szigorú paptanárt, aki megszabott törvények, fegyelmi szabályok szerint ítélkezik. A megbánás is érvénytelen talán, ha nincs elkönyvelve a gyónócédulán… De hogy hívjon papot? Halál színét-szagát hozza ahhoz, aki úgy fél a haláltól? Sikos olajakat, a latin szavak temetőcsengését? Pap még nem jött úgy a Stirling-házba, hogy nyomában ne kullogott volna a csontos hóhér. (És amit nem mert bevallani Timárnak, nem volt biztos hogy anyja milyen szeszélyben lesz, hogy akarja-e majd látni a papot? mert nem volt valami nagy templombajáró.) Virágokat hozott, kanári madarat, de ezalatt folyton nyomasztá valami furdalás: mert iszonyú kemény az Istennek rendje. (Hátha a fiú kímélő gyengeségéért az anya bünhődik, abban a világban, melyből nincsen visszatérés?)

Mennyit szenvedett Pista ilyeneken! Egy pillanatig megint lesujtotta mindez a furdalás. De… rögtön újra kimosolygott a könnyei közül. Most úgy tünt föl neki Virgil mint egy Szabadító, egy apai Felnőtt, aki csak jön, szól, és már meg van oldva a gyermek szörnyű dilemmája. Pap, tanár, jóbarát… Egy perc, egy gondolat: Timár észre sem vette, egyszerre benn állott a beteg nő előtt.

Félénken és ügyetlenül lépett előre… s váratlan: amint belépett a kis szobába, mintha kilépett volna a Stirling-házból. Egy más miliő volt! Fehér csipkefüggöny kizárta a rettenetes udvart. Barátságos fehérség köszönt a falakról. Tisztaság: a meszelt falak tisztasága, az ágyneműek tiszta fehérsége, egy székre dobott dunna fehérsége. Fényképek és egyszerű virágok. A fiú tankönyvei egy kis asztalkán, kézimunkakosár. És a kanárihang. És az udvarból csak a napfény és verkliszó.

Két keskeny váll emelkedett ki az ágyból, egyszerű hálórékliben.

– Milyen szép a tanár úrtól, hogy idejött – mondta egy gyenge hang, melyből mintha valami kedves irónia csengett volna. – Köszönöm, hogy oly jó a fiamhoz…

Timár hebegett valamit, hogy ez kötelessége.

– Foglaljon helyet. Pista, ültesd le a tanár urat! Ah, ah! – megakadt mert köhögés jött reá. – Hát ne vigye el egy szegény betegnek az álmát!

»Szegény beteg« – mondta; de mosolyogva s gúnyosan mondta ezt, mintha maga sem venné komolyan a baját. Timár (tán valami haldokló Magdolnát várt, tépett selymek és beteg illatok közt) tájékozatlanul nézett hol a nőre, hol a szobára. Lina felfogta ezt a tekintetet.

– Ugy-e milyen szegényesen lakunk? Az ablakot muszáj állandóan csukva tartani, mert mindenféle parfümök jönnek ebből az utálatos házból. Ugy-e, egész kínszenvedés keresztüljönni az udvaron?

– De ez a szoba kedves… derült… – ragadta meg a tanár az első beszédtárgyat, amely kínálkozott.

– Azám, mert én kimeszeltettem, mikor idejöttünk. Látta volna csak régen, avval az undok festéssel! Ah, ah! (Köhögött.) Tudja, én szeretem ezt a meszelt szobát, a falusi hangulatot…

Igazán, nem olyan volt, mint egy haldokló. Csak sápadt, áttetsző arcán, lázas szemein látszott a betegség. Timárnak feltünt a nyugodt fölény, amivel mindjárt társalgásba kezdett, s mikor a falusi hangulatot említette, egyszerre megérezte rajta, maga se tudta, mért, a nagyvárosi nőt. Azt is észrevette, hogy a fadeszkás éjjeli szekrényen egy francia regény hever.

Pista ezalatt egyre a beteg mellett settenkedett, vánkosát igazgatta, a kezét ajkához emelte, megsimította a homlokát, ügyetlen, fiús gyengédséggel, miközben folyton az óráját nézte. Végre megszólalt:

– Tanár úr kérem, nekem most muszáj elmenni tanítani. Mama, majd beküldöm a Wittmannét. Mama kérlek, igérd meg, hogy nem fogsz cigarettázni! Tudod, mit mondott az orvos.

A beteg mosolygott:

– Nem sokat adok én a doktorokra, fiam!

– No de az nem úgy van, mama, ha egyszer valaki olyan beteg…

– Talán nem is vagyok én már olyan beteg, mint hiszitek!

– Igazán? Jobban érzed magad? – kiáltott Pista, aki már egészen feledte könnyeit. De Linán egyszerre megint heves köhögési roham vett erőt, mire a fiú kifakadt idegesen, hogy ő nem megy el addig, míg meg nem ígéri, hogy nem cigarettázik.

– Ugyan már ne szekírozz! – köhögött az anya. Pista, egyszerre elszégyelve magát, dédelgető mozdulattal kezet csókolt és némán somfordált az ajtó felé. De onnan mégegyszer visszafordult:

– Elfelejtettem a selyembogarakat!

Az ablakhoz ment, ahol a selyembogarai voltak egy régi szivarskatulyában, és megcserélte az eperleveleket…

– Jó kis falusi fiú – mondta Lina, elnézve a fiát. Amint azonban Pista kitette a lábát az ajtón, egyszerre mintha kicserélték volna. Megrántotta a vállát, idegesen fölült az ágyában.

– Eh! – mondta. – Mit ér minden? Meghalok!

Timár ijedten nézett rá. A nő szemei lázasan ragyogtak.

– Nézze, – mondta – ne haragudjon, de úgy félek, olyan rettenetesen félek néha… A fiamnak nem merem mondani, de valakinek muszáj, hogy elmondjam. Maga végre is pap…

S már megint mosolygott.

– Maga nem látszik nagyon szigorúnak. A doktor olyan szigorú, s mindig szalad… Ah, ah!

A köhögés most sokáig tartott. Timár avval a gondolattal ült ott, hogy megbánásról, gyónásról beszél majd… kereste a szókat. De a nő sovány ujja egyszerre tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen.

– Legyen szíves… Ezt a kis kazettát…

A kazettát kulccsal nyitotta ki. A fiától rejtegetett cigaretta és gyufa került ki belőle. A beteg rágyujtott.

– Ugyis meghalok – mondta. Majd látva a pap hökkent ábrázatát, elkacagta magát:

– Azért ne gondolja, hogy rossz vagyok! Hát nem elég jóság és önuralom, hogy nem beszélek a fiamnak arról… Nem ríkatom szegényt, ha kedvem volna is… Látja, jó színésznő vagyok, mindig adom előtte a jó mamát, pedig…

Élesen nézett a pap szeme közé.

– Tudja, hogy azt hiszem, a fiam azt szeretné, hogyha meggyónnék? Jó kis bigottot neveltek maguk ebből a gyerekből… No, nem azért mondom… Tudja mit, mondjuk, hogy meggyónok magának! Mondja majd neki, hogy meggyóntam! Jó? Hadd örüljön a szegény kis fiú!

Egy öreg asszony jött be a szobába, és nyomában bekullogott a macska.

– Már megint cigarettázik? – szörnyűködött az öreg, de Lina mosolyogva intette le:

– Hagyja, Wittmanné, menjen ki most, nem látja, hogy gyónok?

– Ki látta azt, cigarettával a szájában gyónni? Majd megveri az Isten! – támolygott ki a banya a konyhába. Timár is összeszedte magát kissé és protestált a különös gyónás ellen. Lina iszonyúan fölkacagott erre, amiből hosszú köhögés lett. Végre szóhoz jutott:

– Hát azt hiszi, hogy komolyan… hogy komolyan meg akarok gyónni? Elmondjam magának, milyen rossz nő voltam? Nem titok az! Mindenki beszéli. Maga talán még nem is ismert olyan rossz nőt, mint én voltam… Tisztelendő úr… Vagy főtisztelendő… No ne haragudjon! Csak azt akartam mondani, hogy azért nem gyónhatok igazán mert semmiféle megbánást nem érzek. Tudja én már ilyennek születtem… Ha megint újrakezdeném, valószínűleg megint csak így élnék. Bevallom, nekem ez egészen megfelelt, többnyire nagyon jól mulattam. Ah, ah, ah!

Hosszú köhögés. Timár feszengve ült székén, egyre érezte térdében a mozdulat csiráit, hogy fölkeljen és otthagyja a csúfolódó nőt, de valami gyengeség visszatartotta: hiszen könyörületesnek kell lenni hozzá, mert nem soká él már; azután nem is tudta, milyen formával távozzék? A nő újrakezdte:

– Azért ne gondolja, hogy nem javultam meg! Ha nem akartam volna tisztességes lenni, nem jöttem volna ide a fiammal. Tudja, már a fiam miatt sem élhettem volna úgy, mint azelőtt. Igaz, hogy megválhattam volna a fiamtól. De mondja, anyák azok, akik így tesznek? Pfuj! Inkább éltem így szegényen, falun, mert Sót az egy falu… mióta ő van, gyűjtöttem rá, hogy itt megélhessek. Tudja, ha az embernek gyereke van, egész megváltozik. Én mondhatom, mióta Sótra visszajöttem, úgy élek, mint egy szent, minden elég nekem. Persze, az emberek szemében most is csak a régi vagyok… Ah, ah, ah, ah! Ah! Azért mégis csak itten maradtam. Tudja, itt nőttem fel, és a régi utcák, a házak, a hegyek… azok jók… azok azok hozzám most is, mint kislánykoromban…

Timár megint mondani akart valamit. Lina észrevette zavarát, s újra kigyúlt arcán az irónikus mosoly.

– No most már meggyóntam. Úgy-e mégse vagyok olyan rossz, mint amilyennek látszom? Tudja, ki a legjobb térítő? A legjobb térítő a gyerek. Szegény kis fiacskám! Addig játszottam előtte a szentet, míg szinte az lettem. Ah, ah, ah!

Amint a köhögés kissé alábbhagyott, Timár szinte megdöbbenéssel vette észre, hogy az arcát megint mintha kicserélték volna. Az a fölényes mosoly, mely imént egy pillanatra még megvillant rajta, most egészen eltünt, egy síró arc maradt, egy síró és valóban öreg arc.

– Ó szegény fiacskám! – zokogta – úgy-e jó kis fiú, hiszen maga ismeri? Olyan megható, ha maga tudná, hogy milyen megható, úgy ápol, éjjel a hideg konyhában dolgozik a leckén és beszalad, ha moccanok… Tudja, hogy most is azért ment el, instruktoroskodik, mióta beteg vagyok, hogy orvosságra legyen… Ugy-e, tanár úr, lesz rá gondja, fogja őt gyámolítani egy kicsit?.. Annyit beszél itthon magáról, úgy szereti magát… Igérje meg nekem… Már írtam egy barátomnak… írtam a fiú apjának…

De ebben a pillanatban megint kiderült az arca, s valóságos ingerkedő tekintettel nézett a pap felé.

– Tudja, ki volt az apja?.. Nem képzeli… hogyha megmondanám… No, csak annyit mondok, hogy kedves fiú volt… az én barátaim többnyire kedves fiúk voltak. Nem voltak valami gazdag emberek, de legalább kedves fiúk… és nem smucigok. Ah, ah, ah!.. Az ő apja nem is ismeri őt… talán nem is tudja… Irtam neki, hogy ha én nem leszek…

Ó! Az utolsó változás! Lina arcára egyszerre kiült a gondolat, mint egy rettenetes írás, a vonásokról letörölt minden derültséget, mintha a stílus fordított felével írnak a táblára. Fölzokogott, teljesen enerváltan esett vánkosára.

– Nem, nem akarok meghalni… nem fogok meghalni… Élni akarok még… a fiammal… falun…

A zokogása elfojtódott. Timár attól félt, hogy eszméletét veszti s már-már az öregasszonyt akarta behívni. De ebben a pillanatban Lina egyszerre kiemelte fejét a vánkosok közül, és csodálatos módon most megint mosolygott, megint avval a szelíden ingerkedő mosolyával.

– Most megijesztettem… Ne haragudjon rám… Köszönöm még egyszer, hogy eljött: igazán nagyon szép volt magától… És köszönöm a jóságát a fiamhoz! És mondjuk majd neki, hogy meggyóntam: jó?

A vénasszony a konyhában sunyi, gyanakvó tekintettel nézte a távozó papot s csak úgy fogai közt mormolta a »dícsértessék«-et. Timár szórakozott léptekkel ment le a nyomorúság házának udvarán, s szinte megrezzent, mikor a kapunál egy fiatal hang diákul csengett a fülébe:

– Laudetur!

Pista jött már vissza: teljes egy óráig időzött Timár a betegnél. Pista bizalmas mosollyal üdvözölte, mint valami nagyon jó ismerőst: mint hogyha nem is a tanára volna, mintha valami közös titkuk volna, Timár megállt vele. A zirci tanárok, rideg fegyelemtartási elveik szerint, nem szoktak kezet fogni tanítványaikkal. Timár e napon már másodszor nyújtotta kezét Pistának – és ugy érezte, hogy a szokásnak ez a megsértése igen jól esik neki. Tele volt a beteg nőnél tett látogatás benyomásaival, de csodálatos módon nem elidegenedve: inkább megfejthetetlen rokonszenv ébredt benne, rokonszenv, melyet alapjában egy kissé bűnösnek érezett. Ez az érzés meglehetős zavarba ejtette: s zavarában egyszer csak azt vette észre, hogy akarata ellenére a »vallás vigaszáról« beszél, mintha a beteg töredelmesen meggyónt volna neki. Szinte szuggesztió alatt volt! Nem tudott másként tenni, mint ahogy Lina ígértette. S még csak nem is bánta meg a hazugságát, mikor a kedves fiú hálás, megnyugvó tekintetét látta.

És úgy érezte, hogy most még sokkal jobban szereti Pistát, mint azelőtt.

Gyengéden kérdezte azután mindennap a fiút:

– Hogy van édesanyád?

Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más kifejezésük volt ezeknek a szemeknek, mint azelőtt. Eltünt belőlük minden dac, minden tartózkodás, inkább segélykérő szemek voltak, bizalmas szemek: és úgy néztek fel rá, valami kedves gyámoltalansággal, mint egy apára, vagy hatalmas orvosra. A fiú nagyon megsoványodott. Arca halavány volt az álmatlanságtól, a szemei lázas tűzben égtek. Most már egész éjjeleket fennvirrasztott az anyja ágyánál, de azért az iskolát nem mulasztotta el. Timár résztvevő szemmel fedezte fel vékonyodó arcán egy másik szép és halvány arcnak vonásait.

– Mennyire hasonlít az anyjához – gondolta.

Szívesen küldött volna neki valami segítséget, egy ápolónőt, a rendháznak valamely cselédjét. De ezt nem merte, ez lehetetlen volt: mit szóltak volna hozzá a rendtársak? Pénzzel segítse tán? Érezte, hogy ennek csak kísérlete is dér volna a bizalom bimbajára, mely ebből a gyermekszívből feléje nyiladozik.

Pedig ez a bizalom csodálatos örömet okozott neki, majdnem legnagyobb kincse kezdett lenni életének. Először érezte életében, hogy van valaki, egy kedves és gyengébb lény, aki rá támaszkodik, a szeretet önzésével, akinek ő immár valakije… Mert látta a fiú tekintetén, érezte szavain, hogy ez a férfivé szenvedett gyermek mégis csak gyermek még, hogy szükségét érzi egy erős kéznek, amely vezesse, egy biztató hangnak, amely bátorítsa, mialatt otthon az anyja reménytelen betegségben hever, mialatt otthon neki kell erősebbnek lenni… Fiúi érzés volt ez, s Timárban felébresztette az apai érzést. A Stirling-házban tett látogatás különös kapcsot létesített kettőjük között. Timár most sem beszélt többet Pistával, mint eddig. De milyen más volt most! Egy szó, egy tekintet, egész napra a szívében ragadt, és melengette emlékével ezt a családtalan szívet.

Aztán: a fiún keresztül az anyját is látta. A szemük mintha ugyanaz lett volna. Mintha a fiú arcából az anya szeme nézett volna reá. Sokszor mintha még az a finom, okos gúny is keresztülcsillogna a fiú könnyes naivságán, amit az anya szemeiben látott. Egész kísértetes volt. Látta Pista kedélyének hirtelen változásait, ideges vidámságát, mély lehangoltságát – ez is az anyja volt. Elnézte a fiút a társai között, az udvarban, amint megvonta olykor egy szavukra fiatal és lágyan szögletes vállát, s ekkor elébe tüntek a beteg nő lesoványodott, de még mindig nemes hajlású vállai, amint fölemelkedett egy pillanatra, hálóréklijében a paplanok közül. Különös álomként üldözte őt az a nő, az a szoba, mely egyáltalán nem hasonlított az alexandriai kurtizánok képzelt szobáihoz, inkább egy szent nő lakásának benyomását tette. Szűk és egyszerű szoba… Eszébe jutott a szent Katalin szobája, amelyet egyszer meglátogatott Sienában…

Virgil látogatásának a Stirling-házban azonnal híre ment. A refektóriumban enyhén tréfálkoztak.

– Persze kiválasztotta, hova kell legelőbb elmenni! Ki hitte volna a mi derék Virgilünkről.

– Lassú víz partot mos – vetette közbe gonoszul Lesinszky.

Az igazgató is megszólalt:

– Hát az szép asszony volt, nem lehet tagadni! Emlékszem még, mikor bejött a városba a Dancsai úrnak a kocsiján, mindenki róla beszélt. Nem volt olyan szép asszony több Sóton…

– Nem asszony az máig se – mondotta Szádi Márk.

– De lány se! – vetette közbe Szoboszlai.

– Lányasszony! – kiáltott Gombos Cirill.

– Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky, legyintve nagy, kövér kezével.

– Beteg – mondta Timár. – Betegen él a fiával és nagy szegénységben.

– És Virgil megtanulta az evangéliumból, hogy a Magdolnáknak van legnagyobb szükségük a vigasztalásra…

Timár sietve menekült föl ilyenkor cellájába, de ott se maradt sokáig; Sót lakosai meglepetve állapították meg, hogy most majdnem az egész délutánjait sétával tölti és árván hagyja kedves könyveit. Nem érdekelték az olvasmányok, élni kezdett; elnézte a gyermekeket az iskolában, az embereket az utcán, rókáit a szőllőben, a fákat, virágokat. Néha kezébe vett egy könyvet, modernebb életrajzait kereste kedves szentjeinek, Gebhardtot kezdte el; de szent Katalinról mindjárt a Vágner Lina szobájára gondolt, hervadására, fenyegető halálára és bűnös életére, bűnre és erényre… Ember volt. Sajnálta és szerette ezt a szegény nőt úgy, ahogyan látta, mint anyát, beteget, jóságával és rosszaságával, szelídségével és cinizmusával, – ítélkezés nélkül… mint ember az embert… bár a pap is beleszólt olykor és aggódva kérdezte magától: kárhozat állapotában szenderül el a szegény Lina? Kínozta ez a gondolat naiv papi szívét és szemrehányásokat tett magának, hogy nem beszélte rá a gyónásra. Eszébe jutott gyermekkora, amikor a hit hőse akart lenni, a vad gúnyokat eltűrő mártírok; és mélabús szégyenkezéssel gondolt önmagára, hogy olyan gyáva volt… meghátrált… egy szelíd mosoly előtt! Egyre látta a Linának szelíd, irónikus mosolyát…

Úgy érezte, mintha valamit nem teljesített volna: hogy még egyszer el kellene menni, papi kötelességből, a Stirling-házba. És eszébe jutott a megilletődés, amely elfogta, mikor a piszkos emeleti gangon, a halálos beteg ajtajában, egyszerre csak papságát érezte… De jól tudta, hogy nem fog elmenni, hacsak valami új motívum nem adódik. Ó micsoda pap ő?!

Egy napon aztán a Vágner Pista elmaradt reggel az iskolából. A tanár kedvetlen volt és türelmetlen egész délelőtt. Az a különös érzése volt, hogy akármi történt is, Pistának át kellett volna szaladnia hozzá, értesíteni őt. Egész délután várta szobájában, noha biztosan tudta, hogy nem jön el.

Végre nem bírt győzni türelmetlenségén, és elindult maga a Stirling-ház felé. Némi elfogódottságot érzett, amint keresztülment a szennyes udvar bámész közönségén, a pletyka szemek között, akik látják, hogy másodszor jár itt. Az ajtó nyitva volt. Timár tanácstalanul állt meg a konyhában, hogy bemenjen-e? Végre benyitott.

A fiú ijedten ugrott föl az ágy mellett valami térdeplő helyzetből. Lina mozdulatlanul hevert az ágyon, s az arca félig el volt takarva. Az ablak nyitva volt, s a Stirling-ház minden hangjai s bűzei beszálltak. A fiú merev szemekkel bámult a tanárra, mintha nem is ismerné; szemei szárazok voltak.

Timár egyszerre megértette a helyzetet.

– Mikor történt? – kérdezte halk hangon.

– Ma… délután… – felelt a fiú. Timár egy pillanatig hallgatott és gondolkozott, mit szokás ilyenkor kérdezni.

– Ki volt mellette?

– Wittmanné… a szomszédasszony…

– És most magad vagy? Hova ment Wittmanné?

– Nem tudom… Mindjárt jön.

Hallgattak. Mindkettőjüket feszélyezte a halott jelenléte. Timár végre kiintette a fiút a konyhába. Pista engedelmesen ment utána.

– Sokat szenvedett? – kérdezte még Timár.

– Nem. Nem volt magánál.

Szótalan álltak sokáig a hideg köveken. Egyik sem nézett a másikra. Végre a tanár habozva megszólalt:

– És most ki fog terád gondot viselni?

Pista közömbösen felelt, mintha a kérdés nem is érdekelné.

– Nem tudom.

– Nincs senki rokonotok?

– Nem tudom.

Timár eltünődött. Lina azt mondta, hogy írt a fiú apjának… Nem tudta, hogyan beszélni erről Pista előtt.

– Az árvaszék majd intézkedni fog – mondta végre, csakhogy mondjon valamit.

A fiúnak könny jött a szemébe.

– Ülj le – nyugtatta Timár, és maga is leült a sárga konyhaágyra (amelyben Pista szokott most aludni).

Némán várták azután Wittmannét. Timárnak oly különös volt ez az egész helyzet: hogy történik vele valami, hogy köze van másnak életéhez, szenvedéseihez; sohasem hitte, hogy ez még megeshetik; szinte egy kis büszkeséget érzett… Pista gondolattalanul várta, hogy mi lesz vele? A macska előjött és a fiú lábához dörzsölődött, Pista szórakozottan simogatta a szőrét.

Végre a pap kirázta magát a kábultságából.

– Imádkozzunk – mondta és bement a halotthoz. Pista megállt az ajtóban, összekulcsolta a kezét, és arra gondolt: mért nem tud ő semmi igazi fájdalmat érezni, mikor az anyukája meghalt; és hogy tulajdonképen nem is sírt még.

Az árnyak előjöttek a zugokból és sötéten elfeküdtek a padlón, mire Wittmanné visszajött. Tőle megtudott Timár egyetmást a részletekről: a temetkezési egylet fogja eltemetni az elhunytat; Wittmanné mindent elintéz, szívességből, mert sajnálja a szegény gyereket, – hogy az a könnyelmű teremtés így hagyta a fiát! nem jobb lett volna kiadni a házból? nem való az ilyeneknek gyereket nevelni. Az igazat megvallva, Wittmanné szinte élvezett, mint az ilyen vénasszonyok szoktak a halállal való foglalatosságban; elemében volt és érezte fontosságát; hivatalos képpel tuszkolta ki őket a szobából, hogy a halottat fölöltöztesse.

Már késő este volt.

– Hol fogsz ma aludni? – kérdezte Timár a fiútól.

– Nem tudom – felelt Pista.

Timár arra gondolt, hogy ilyenkor rokon vagy jóbarát magához szokta venni a gyermeket, hogy ne aludjon a halottasházban. Eltünődve nézett a tanítványára.

– Ad neked a Wittmanné vacsorát?

– Nem tudom.

Timár beszélt Wittmannéval, az asszony csakugyan hozott valami harapnivalót, amit a fiú, ott a konyhában, étvágytalanul, de engedelmesen felvillázott. Szállást is akart adni Wittmanné (ő majd ott marad éjszakára a halottal), – de amint Timár meglátta a helyet, és a piszkos gyerekeket, akikkel Pistának egy ágyban kellett volna aludnia, undorral hőkölt vissza.

– Majd eljössz velem – mondta a fiúnak. – Majd csinálunk neked helyet ez éjjelre.

A fiú hagyta, hogy tegyenek vele, amit akarnak. Timár előrement a beesteledett udvaron keresztül, ahol épen most vezette át lovait egy poros, fáradt kocsis, és céda gyerekek az alkonyig tartott hancurozás kábultságával dülöngtek a porba. Némán mentek végig a városszéli utcán az est üllepedni kezdő porában; levett kalappal mert angyali üdvözletre harangoztak. A pap tompán viszonzott egy-egy dícsértessék-et; szőlőmunkások kapával vakaróval jöttek a tanyákról. Egy csapat tehén óriás felhőt vert: szürke fátyolban borongtak a házak. A főtérre értek. Pista némán kullogott a tanára után, mint valami kis kutya. Kényelmesen megkerülték a földes emelkedést, melyen a templom, a Szentháromság állott, mint akiknek egyáltalán nem sietős a dolguk. A rendház ott nyúlt el előttük, hosszú homlokzatával, vaskorlátos, puszta terraszával, melyen mise után szoktak a fehér papok a napban sétálgatni. Timár előrement a »tanári« kapun, és a gyermek némi áhitattal lépett utána a sötét folyosóra. Semmi sem értethette volna meg vele inkább, hogy nagy és rendkívüli eseményeken megy keresztül, mint hogy ezen a diákoknak tilos küszöbön lépett át.

Nem találkoztak egy lélekkel sem. A folyosó túlsó végén egy inas fordult ki nagy tállal a kivilágított refektóriumból s eltünt a konyha felé. A vacsora tehát véget ért már; a rendtársak bizonyára most gyűlnek át a dohányzóba. Timár habozott. Természetes félénksége felülkerekedett, mikor tudatára jött, hogy milyen szokatlan dolog, amit csinál. Már az úton is, mennél közelebb értek, annál jobban érezte a nehézségeket. Arra voltakép gondolni sem lehetett, hogy vendégszobát nyittasson egy növendéknek, azoknak a szobáknak valamelyikét, ahol az apátúr is aludni szokott, amikor Sótra jön, és a főigazgató. Timár úgy látta, hogy a kérdés megoldásában segítségre volna szüksége. De amint ott állt a rendház ösmert lépcsőinél, egyszerre elfogta a bénító aboulia, az akaratnak hirtelen tehetetlensége, – mely csöndes, zárkózott életű embereken gyakran erőt vesz egy-egy energiát kívánó cselekedet közben, mintha csak bizonyos korlátolt erőkészletük volna a cselekvésre, mely hamar kimerül. Nem tudta rászánni magát, hogy valami szolgától kérjen tanácsot, sem arra, hogy visszaforduljon és szállodában próbálja a fiút elhelyezni. Félt a feltűnéstől, a magyarázatoktól; az az érzése volt, hogy valami ügyetlent, valami helytelent cselekszik. Pedig sietve kellett határozni. A refektórium ajtaja felől léptek hallatszottak, és Timár rezzenve felindult a lépcsőn, a szobája felé.