A falu jegyzoje

2

Ott, hol a Kárpátok hegysora lejjebb s lejjebb szállva, végre zöld dombokban ereszkedik Magyarország nagy rónaságára, két – hosszan elnyúlt halom között, melyeknek egyikét sűrű tölgyesek, másikát szőlők fedik, fekszik Bárd helysége. Szegény külsejű magyar falu, melyet – az országúttól távol, mintegy elrejtve fekvén – még közel szomszédai is alig ismernek, de melyhez az, ki egyszer ott volt, nyájas fekvése miatt szívesen visszatér. E faluban élt majdnem félszázad előtt Tengelyi Ézsaiás, a bárdi reformált község lelkésze s Jónás apja, kivel most mint tiszaréti jegyzővel ismerkedtünk meg. Ez a hely, hol szent munkásságában folyt élete, kevesektől ismerve, de szeretve mindenki által, ki vele egyszer találkozott.

Ki a ref. lelkészek helyzetét e hazában ismeri, könnyen el fogja hinni, hogy ötven év előtt, főképp oly kis helységben, mint Bárd, az öreg Ézsaiás helyzete nem lehete fényes, s mégis olvasóim között (ha e könyv, melyet rokonszenvei kunyhókhoz vezetnek, valaha termekbe jutna) kevés van, ki termeiben annyi derült, annyi valóban boldog órákat élne, mint az ősz hajú bárdi tiszteletes házának szalmafedele s a kis szoba időbarnított gerendái alatt. Voltak napok – midőn szobája ablakát valamivel nagyobbnak kívánta, sőt egypárszor életében föl is tevé magában, hogy lakának ezen hiányát, mely őt főképp borús napokon szentírása olvasásában akadályozá, maga költségén helyrehozatja. A kályha, mely fűtésen kívül kenyérsütésre is használtatott, a szobának egyhatodát foglalá el, s főképp nyári napokon, ha benn sütöttek, inkább melegített, mint azt a kényelem megkívánta; s valahányszor a szomszéd lelkészek látogatóba eljövének, nagy ócsárlás s lárma támadt a bárdi község ellen, mely lelkészének még szobáit sem padlóztatja ki. Nem hiányzottak fölszólítások s unszolások, hogy miként mások – szobáik agyag alapja ellen rég beadták alapos észrevételeiket a tractushoz, úgy ő is, kinek hallgatása nekik szemökre hányatik, végre szólaljon föl a papi méltóság védelmére. De ha az idő ismét kiderült, s Ézsaiás javítandó ablakát megnézve, arra emlékezett, hogy hány szent igét olvasott mellette, hányszor látá – ha estve házához visszatért – nejének kedves arcát a kis táblák mögött; s midőn eszébe jutott, hogy e nagy kemence télen mily hosszú kemence¬padnak ad helyet, s meggondolá, hogy ez agyag talap, melyen föl s alá jár, ugyanaz, melyen apja, az egykori lelkész predikációira gondolkozott, s ő első lépéseit mászta – akkor átlátá, hogy végre is ablak, kályha s szobatalapzat legjobbak úgy – mint állnak; – hogy semmi kényelem azon emlékkincseket, melyek velök összekötvék, nem pótolhatná ki; s a ház ott maradt régi egyszerűségében – szerény külső alatt – , mint a gyöngycsiga egy házi boldogság egész kincsét rejtve. S ha van, ki azt hiszi, hogy megelégedésünk földi javaktól függ, az e tűzhely nyugodt körébe lépve, meggyőződhetett, hogy a valódi szerencse nem külső állásunk következése, s hogy kár annyit fáradni oly dolgokért, melyek keblünk érzelmeit éppoly kevéssé változtathatják meg, mint a bíbor vagy dísztelen kötés azon könyv értelmét, mely belé foglaltatott.

Egy természetes, de váratlan eset földúlta e szerény háziboldogságot. Erzsébet meghalt; s a szív, melyben egykor annyi szerencse megfért, azóta csak egy nagy fájdalmat horda magában. Az öreg lelkész nem panaszkodott, nem szóla mély bánatáról, nem tett semmit, hogy nevelje vagy feledje keservét, de ki őt előbb ismerte és most, az érzé, hogy fájdalma egyike azoknak, melyek idővel enyhülni nem szoktak, s hogy vágyai s reményei már csak a síron túl teljesülhetnek.

Egy volt, mi az öreg lelkészt e földön visszatartá – kis fia, Jónás. A gyermek, mikor anyja meghalt, alig tölté be negyedik évét, s mi történnék vele, ha apjától is megfosztatik? Az emberek többsége alig bír elég szívvel, hogy csak övéit is igazán tudná szeretni; az idegen árvának hol jutna egy kis szeretet e nagy világon? S mégis… a gyermek oly szép vala. Égszínű szemei anyja szelíd tekintetével nézének a bús apára, beszéde annak szavára emlékeztetett, kitől az első szavakat rebegni tanulá, arany fürteiben még mintegy nyomai látszottak a kéznek, mely által oly szorgosan ápoltattak: mi legyen e gyermekből, ha szüléi helyett csak kettős sírt találna a világon, hová bajai között sírni mehetne? S ha van élet a síron túl, s a halál jég keze a fonalat, mely az egymást szeretőket összeköti, nem szakítja szét, Erzsébet boldog lehetne-e isten mennyországában, ha fiát magányosan tudná e földön? Az öreg Tengelyi meggondolá mindezt, s mint annyi becsületes embernek – kit egyéb vigasztalások elhagyának – , köteles-ségérzete erőt ada neki éltének elviselésére.

A kis Jónás azalatt vígan fejlődött apja ápolása alatt. A boldog nem gyanítá még: mi szomorú anyátlanul állni e világon; hol a szív mindig szerelmet kér, s az anyai keblen kívül nincs hely, hol azt biztosan találhatná. A gyermeki kebelben, hol annyi öröm megfér, nagy fájdalom nem talál helyet. Mint a facsemete felszívja gyökerével a langy nyári esőt, s a nap meleg sugárai alatt nő s fejlődik, de nem ismeri még a vihar hatalmát, melynek nyugodt rejtekében eleibe nő: úgy az ember, létének bajaival csak később ismerkedik meg. A kis Jónás, ki az első napokban, melyek anyja halálát követték, tízszer kereste őt, s ha nem találta, sírva egy szegletbe ült, s éjjel kiterjesztve kis karjait, anyja nevét rebegé álmai között, később mindig ritkábban említé kedves ápolóját, míg végre a boldogság, melyet egykor anyja ölén élvezett – csak mint egy szép álom vagy lassanként elhaló zene kedves emléke tartá fenn magát szívében, melynek bájló hangjaiból csak azon hatás marad meg, melyet a hallgatóra tettek. Miként is lehetne másképp? talán legirigylendőbb kiváltsága a gyermeknek, hogy hamarébb felejthet. Körülötte száz virág nyílik – a múlt sötét aknáiba miért merülne ő? Körében ezer hang szólal föl, melyre szíve földobog, s miként hallhatná a távolból gyöngén fölszólaló szavakat?

Semmi sem zavarta kis Jónásunk boldogságát, s ki olvasóim közül gyermeksége emlékeit megtartá, jobban elképzelheti azt, mint én leírhatnám; elég, ha mondom, hogy miként a fűszerrel telt edény illatát, úgy e gyermeki szív a boldogságot, mellyel csordultig telve vala, elárasztá egész körére, s hogy az öreg Ézsaiás maga, kinek haja évről évre szürkült, midőn tekintetét az égtől, hol éltének szerelme vára reá, földi körére fordítá, itt sem találta magát öröm s remények nélkül.

Így múltak az első évek. Jónás nyolc esztendős vala s az öreg tiszteletes elkezdé nevelését.

Ne várja senki, hogy neveléstani részletekbe ereszkedem. Az öreg Ézsaiásnak egyetlen nevelési elve azon meggyőződés vala, hogy miután az, ki meleg szerelmet nem érez keblében, sem valódi boldogságra, sem valami nagynak kivitelére nem képes – az embert csak szeretet nevelheti az életre. Ezen elv szerint bánt fiával; mi már azért is célszerűnek mutatkozott, mert ezen elv szíve érzelmeivel ellenkezésben nem állván, általa következetesen alkalmaztatott; s mert ez úton fiának legalább azon kincset biztosítá, mely tanulmányaink egész tömegénél többet ér: boldog gyermeki emlékeket, melyekre a férfi visszatekintve, végzetével kibékül. – Tudományunk úgyis elég öröm árán vásároltatik meg, miért áldozzuk fel e kincsért – mely után fáradva szívünk elszegényedik anélkül, hogy fejünk magát gazdagnak érzené – még a gyermek ártatlan örömeit is, éltünk ez egyetlen tiszta élvezetét? – A gyermek kérdezett, az apa felelt, amennyire lehet részletesen s növendékének fölfogásához mérve, s így lőn, hogy a kisfiú már tízéves korában eszmék s fogalmak tisztaságában semmi, vele egykorú gyermek mögött nem állt, habár nem is azon rendszer szerént neveltetett, mely iskoláinkban divatozik, s melynek egyetlen jó oldala talán csak az, hogy a gyermek idegen nyelven kapván oktatását, mindazon esztelenségek által, melyeket tanul, kevésbé zavartatik meg, mintha azokat anyai nyelven tanulá.

Ne gondolja azért senki, hogy Jónás azon csudagyermekek közé tartozott, kiknek – főképp szép anyáknál, vagy oly házakban, hol jó ebédek adatnak – egész seregével találkozunk. Az öreg Ézsaiás, ki szegény legény létére maga is komoly tudományos nevelést szerze magának, sokkal józanabb vala, mint hogy fiát erre nevelné. Fogalma szerint, valamint a morál, nem egyes fönséges tettekben, hanem abban áll, hogy éltünk minden tettei bizonyos erkölcsi elvek szerint intéztessenek, úgy a valódi tudomány is kevés elvek tökéletes fölfogásában s alkalmazásában keresendő; – s minden törekvése csak arra vala irányozva, hogy szűk körre szorítva észbeli munkásságát, se el ne nyomassék a tárgyak súlya, se fölületességhez ne szokjék azoknak sokasága által. Régi nyelvek s klasszikusok, mennyire a gyermek azokat fölfoghatá, hozzá egy kis természet— s történettudomány, éppen annyi, hogy az anyagi világ csudálatos rendében teremtőjét bámulni, erények nagy példáiból az embereket szeretni tanulja, s mindenekelőtt a vallásnak tiszta, erkölcsi fölfogása, ez vala minden, mire az öreg Ézsaiás fiát oktatá, s mit arra, hogy fia hivatásának megfeleljen, szükségesnek gondolt.

Az öreg Ézsaiás ti. jókor, sőt mint hiteles kútfőből tudjuk – már pár órával születése után szép pályát választa kicsi Jónásnak: s habár jobb vala s józanabb, semhogy fiát arra kényszerítse, mégis a meggyőződés, hogy Jónás őt egykor hivatalában követni fogja, oly erős vala az öreg lelkészben, hogy a gyermek jövőjéről gondolkozva, más lehetőség még eszébe sem jutott. Mintha a bárdi lelkészhivatalon kívül oly valami, mi után a bárdi lelkész fia vágyódhatnék, nem is volna a világon; – mintha gondolni sem lehetne, hogy fia máshol pihenjen agg napjaiban, mint azon fák alatt, melyek egykor apja ősz fürteit árnyékozák. Ő, ki e házban született s növekedett, ki e falak közt szorítá apját utólszor kebeléhez, ki, mióta az meghalt s őt hivatalában követé – itt tölté életét, kit a faluban minden ház, a temetőn minden sír olyanokra inte, kiknek ő volt legjobb vigasztalója, s ki a pálya vége felé közelgve érzé, hogy emlékei közt más keserűek nincsenek, mint melyeket a halál hagyott: – miként álmodhatott más szerencsé¬ről, miként kívánhatott volna fiának más pályát, mint melyen önmagát oly boldognak érzé? S miután szerény kívánatoknak az éppen legszebb jutalmuk, hogy mindig reményekké válnak – miként kétkedhetett volna ennek teljesedésén?

De van valami minden gyermek kebelében, mire a nevelés hatalmát ki nem terjesztheti: a gyermek képzelő tehetsége; – s ez az, mitől az út, melyen haladni fogunk, többnyire függ. Miként a gyümölcs, melyet a fa őszkor hord, azon virágokból fejlődik, melyek tavaszkor ágain illatoztak: úgy fejlődik a férfiúi tett a gyermek könnyű álmaiból, s ki fogja ezeknek kijelölni határait? Így volt ez a kis Jónással is. Míg apja jövőjéről terveket alkotott, s kertében egypár gyümölcsfát, udvarában szép terepély hársat ültetett, sőt még arról is többször gondolkozott, miként padoltathatná ki szobáját legolcsóbban, csak hogy szíve kedvesének, ha majdan a bárdiak lelkészévé válik, helyzete kényelmesebb legyen: addig a tízéves fiú más körökben jára gondolataival, s az ifjú lélek, mely e szerény lak otthonos kényelmei közt máris megszorítva érzé magát, egy távol szebb jövő reményei közt tévelygve keresé örömeit.

Miként a hajós csak miután vészeket ismert, vágyódhatik a kikötő után: úgy az, kit az élet még nem hányt körül – a nyugalom élvezetét nem foghatja fel; s minden ifjúnak első szüksége oly kört keresni magának, melyben küszködve erejét megkísérthesse. Közelebbi alkalmat e gondolatok ébredésére s irányozására a véletlen adott. – Az öreg Ézsaiás, ki ifjú korában néhány német s hollandi egyetemet bejárt, más könyvek között egy szép bőrkötésű Plutarchot is hozott magával, melyet egy akademikus barátjától ajándékba kapott, s melyben minden életrajz előtt a leírt férfi arcképe vala rézmetszetben látható. Ez lévén az egyetlen képeskönyv házánál, természetes, hogy a kis Jónás vele jókor megismerkedett, s valahányszor apja engedé, órákat töltött a komoly férfiarcok nézésével, míg minden kép ösmerősévé s szinte barátjává vált. – Apja, ki fiának tudvágyán örült, sok boldog órát töltött e képek magyarázatával, s Jónás nem vala nyolcesztendős, s már majdnem minden kép nevét s történetét oly szépen tudá elmondani, hogy az öreg Ézsaiás szemei néha örömkönyűkbe lábadtak, s habár sajnálta is, hogy az említett könyv nem biblia, mely mellett fiának a vallás történeteit mondhatta volna el, valahányszor a gyermek Aristides erényeiről lelkesedve szólt, s lángoló arcokkal Leonidás vagy Sokrates hősi halálát elmondá, az apai szív örömében dagadozva áldá a pogány írót s barátját, ki neki e könyvet ajándékozá, s mindazokat, kik elkészítésében részt vettek, le a könyvkötőig. – Hisz mi készítheté fiát jobban a vallás oktatásainak elfogadására, mint azon férfiak története, kik először sejdíték a morált, melyet a kereszténység általánossá tett?

E könyv Jónásnak egész életére elhatározó befolyással bírt, s habár apja nem mulasztá el őt figyelmessé tenni, hogy a szentírásnak, melyet később tőle ismerni tanult s mely mélyen érdeklé a fogékony gyermeket, morálja sokkal magasabban áll annál, melyet kedves Plutarchjában tanult – az első benyomás megtartá hatását, s valahányszor ideje engedé, visszatért kedves arcképeihez, melyekhez lelke több rokonszenvet érzett, s melyeknek példái keblét inkább melegíték fel.

Sokszor, ha apja a szomszéd falukba ment, vagy hivatalos foglalatosságiban eljárt, Jónás kiment a hegyek közé cél s ösvény nélkül tévelyegve a sötét erdőségben, míg lelke kedves ábrándjait követé. A lakosok sokszor a bárdi rom mellett láták a gyermeket, majd az erdős hegyeken jártatva szemeit, melyek azt egy részről környezék, majd a távolban határtalanul terjedő rónaságon, míg az est pirosan elvonult a határ fölött s ábrándjaiból fölébredve hazatért. S ki képzeli a boldogságot, mely lelkét e pillanatokban eltölté? Nincs magasabb öröm e világon, mint az, mely romlatlan szívet egy valóban nagyszerű tett vagy ember emlékénél áthat. Mint minden nép kifejlődése első korszakában: úgy a gyermek félistent lát minden nagy férfiúban, s Jónás azon korban vala még, hol e gyönyört egész tisztaságában élvezheté.

Valamint az anyagi távolságról csak később támadnak fogalmaink, úgy van az a szellemi világ körében is. A gyermek amit csak lát, azt egyenlőn közelnek tartja, s bátran terjeszti karjait minden után. Az életet, melyben még azt is, mi úgyszólván mellettünk áll, sokszor csak hosszú kerület után érhetjük el – ő nem ismeri még; ő nem tudja, hogy a világ magaslataira többnyire csak egy oldalról juthatni föl, s hogy mi egynek könnyű, másoknak lehetetlen, s pedig csak azért, mert azon helyről, hol ők állnak, út nem vezet a tetőre. A nagy férfi, kit bámul, a gyermeknél egyszersmind példa, mely után törekszik, remény, melynél szíve földobog, s ez teszi boldogságát. Mint minden magánosan – azaz más gyermekek társasága nélkül nevelt gyermek, mert csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül – , úgy Jónás is ábrándozóvá s komollyá vált, s ha valaki a gyermeket hallá, midőn a Periclesekről s Gracchusokról szólt, meggyőződött, hogy azok egyike előtt áll, kiket a végzet elítélt, hogy nagyok vagy szerencsét-lenek legyenek embertársaik közt; úgyis e kettő nemigen távol áll egymástól!

Szerencsére e gondolat az öreg Ézsaiásnak nem zavará nyugalmát. A lelkesedés, mellyel fia a régiek erényeiről szólt, a lángoló gyűlölet, mellyel az emberi nem elnyomói ellen kikelt, s szánakozása mások szenvedései iránt, az apát csak arról győzék meg, hogy fia jó lelkész lesz. De az, hogy e lelkesedés másban, mint lángoló egyházi szónoklatban törjön ki: gondolatainak körén kívül feküdt. Sőt maga is csak azon fáradott, miként erősítheti meg fiát még inkább e nemes érzelmekben. – Sokszor szólt a szegények szenvedéséről, a gazdagok szívtelenségéről, az embereknek istenelőtti egyenlőségökről – s mennyire kötelessége mindenkinek embertársai javára szentelni életét! S így lőn, hogy mikor Jónás tizenhárom éves korában a debreceni reformált oskolába küldetett, minden jó s rossz tulajdonai, melyek őt később jellemzék, már kifejlődve voltak lelkében. Határtalan lelkesülés minden jó— s nemesért, minden alávalóságnak lángoló gyűlölése, rokonszenv minden szenvedés iránt, bátorság mindig s mindenütt, hol igaztalanság ellen szóval vagy tettel fel kelle lépni, de egyszersmind azon elvbeli szigor, mely néha maga igaztalansághoz vezet; egyszóval mindazon tulajdonok, melyek Utópiában Jónást a polgárok legerényesbikévé, magas civilizációink közepette pedig tűrhetlen vagy legalább oly emberré teszik, kit kerülni szoktak. Az oskolában azonban, hol minden férfinak nyilvános élete kezdődik, mindezen tulajdonok még tiltva nincsenek. Gyermekek között az erény mindig többségben van, s azért nem csudálhatja senki a méltányló szeretetet, melyet Jónás mind tanítói, mind pajtásai között talált. Azok örültek sebes előmenetelén, melyet növendékjök, nagyravágyása által buzdítva a tudományokban tett; ezek tisztelék igazságszeretetét, bátorságát, s habár komoly pajtásuk ritkán osztá gyermekjátékaikat, mihelyt egymás közt összevesztek vagy valakinek tanácsra vala szüksége, ő volt békebírójok, tanácsadójok.