Tot atyafiak

Bevezetés

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: „Hát még itt is emberek laknak?”

A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.

A zimankós „Szitnya”, a „felhők szeretője” erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.

Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zegzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől „golyva” nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be „császár emberinek”. (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idősb nőt láttam egyszer a „Kamara utcán”, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

– Anyó, ég a kosara!

Ónszürke arcát mosolyra fordítá felém, s anyai büszkeséggel mondá:

– Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelni.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével, és üde, csengő hangján átkiált:

– Megebédeltetek, Bohuska?

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

– Itthon – felelte Krisztina.

– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…

– Nono, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagása hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a „fekete csalitosban”. A szebb hangra figyeltek ők is.

– Ha igazán csúfok-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt meg a Csutkás professzor.

– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé, s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a „Klopácskára”, melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki házig.

– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?

– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak, és esteledett, nálatok tölthettem az éjt – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…

Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arcát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül – én el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idő feketített házfödelek, és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Rakabánya felé.

– Ti jertek át! Te, kedvesem… – indítványozta Tini, és a fejére kötött fehér tüllkendőt egy rántással olyan mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye; egy kis darabka a mennyországból.

Első fejezet

Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr

bemutattatik a nyájas olvasónak

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkodásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemia-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a „vének nyara”, s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemű vitás kérdés vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Ezen az egyetlen téren önálló kapacitás volt mind a három úr.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messziről felhúzza a tűt vagy a nyírott papírszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen metódus szerint őrjítő fokra hág.

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princípiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Mégpedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyújtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csínnal és ízléssel kell tenni. A szelencét azalatt míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató— és a mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, ti. a szelence alátartásánál, több gráciát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelence alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitív fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyújtja ki, s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása céljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek időjártával még alakjuk, arcuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be.

Csemez professzor úr közbül esik, és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata szóról szóra lemásolva a tavalyi útlevélről, a következő:

Vallása: lutheránus.

Születéshelye: Podzemcsok, Trencsén megye.

Életkora: negyvennyolc éves.

Arca: hosszúkás.

Orra: rendes.

Szeme: kék.

Haja: szőke, őszbe boruló.

Különös ismertetőjelei: orra vörös.

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágozás, arca: „tojásdad”, különös ismertetőjelei: „orra sötétkék”.

Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyújt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa.

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli, s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténként két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert metódusa szerint a burnótszelencéjéből, és halkan dörmögi:

„Csüggnek rajtam…”

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe, és addig bólingat, bizonyoz neki fejével, míg minden percben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ez alatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a „hüm” vagy „hja” gondolatpótló szavakat, és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi, s habár múltjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint aminőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Ő volt Petőfi poezis professzora!

Halljátok, uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adta neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) őróla írta volna: „mégis szekundába pónált sok szamár professorom – a poezisból is abba estem”, de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles classificatió még a mai napig is az iskolai archívumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó „kalkulust” kapott. – Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.

Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmecen, melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt líceumban, de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az utódok emlékezetének, s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is – aminőnek azt a költő ottléte után egy negyedszázad év múlva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azaz, Csutkás tanár úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos „jó ember”, aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a „praelectión” kívül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harmincéves tanári pályájának egyhangúsága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort, s ily alkalomkor évek óta mindig szőnyegre kerül a Petőfi múltjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a líceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdúnál, akinek nemrég jött meg a fia Olaszországból, a légiótól, honnan kitüntetésül vizitkártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, mellyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az újvilág történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ővele, az ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver. Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin cárné egy esetét…

Egyszóval Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra, s azt makogja féléberen, félálomban: „Csüggnek rajtam”… és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyíltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könnyeket facsarnak szemeiből, és mégis mindig beszéli, mert jólesik néki ez a kegyeletes bánat.

Arca átszellemül, hangja szelíd, hajlékonnyá lesz, midőn a meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utószor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájuk bágyadt mosollyal: „ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek”.

… S elvitte nemsokára mindkettőt.

A kis Lacika rá egy fél évre meghalt tüdőgyulladásban. Istenem, Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Laciról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…

… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag múltját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeci ember ismeri, és bizonyára nagyon jól tudja, hogy sohasem volt felesége, következésképpen gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga szentül hiszi, és hiszi, anélkül hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a „bányagróf”-nak (Selmecen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem. Okos, derék és becsületes ember az agglegénység összes jellemző tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzáadni. A leány emiatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be, s szörnyű kínok közt meghalt. Luppán úr túl érzékeny kedélyére (valóban túl érzékenynek mondják emiatt a selmeciek) nagyon hatott ez az esemény, s maga is forrólázba esett, melyből alig bírt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegsége alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ez alatt született, nőtt fel s halt meg szeme fénye, a kis Laci és a szőke, angyalarcú Eszterke…

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úriembert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.

Második fejezet

Egy kis virág leszakítására – három kéz nyúl

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délután Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az „aranycsinálón” volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét, s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: „arannyá váljék minden haja szála!” stb. Ez már gyengéje volt, és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szőlőlugasban. A selmeci talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úriszemélyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: „aranykártyám jár!”

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos „balekok” ma, még a „tercbéla” sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre, és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

– Horribile dictu…

[2] – Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’Glas, Krisztin!

Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt, és a rózsabokor árnyékába felállított vizesvödör jégkebelébe temetett kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskétől.

E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanús kinézésük volt. Valamirevaló pszichológus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is okuk megelégedve lenni szívök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átrepül a mindenség fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az archoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délcegségét, gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket, és ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betűvel fejezi ki „ideál”-nak.

Ilyen ideál Krisztina.

Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:

„Ecce! mulier formosa…”

Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: „No, te ugyan elérted, ami után vágyakozol: aranyat kerestél teljes életedben, s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka”, Csemez úr vérszemet kapott, s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.

„Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok, s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból is van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.”

És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolatfehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz, és azt suttogja: „Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.” Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.

Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:

– Te, Stevo (az „István” név Selmecen „Stevónak” finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!

Csemez úr megütődve mereszté szemeit érdemes kollégájára.

– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!

Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből, s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.

– Ó, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…

– Ugyan mi?

Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött, és elkezdte rágcsálni.

– Azt hiszem… azt gondolom – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… ó, mennyire csüggnek rajtam…

Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.

– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa, és hamm… megegye.

– De a vonzalom, a szeretet?

– Szeressen engem!

– Az nem elég.

– Hát szeressen téged is…

Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit, és mosolygott.

– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.

Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit, és nem mosolygott.

– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!

Csemez úr ásított, és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel: többet érne egy kis kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.

Csemez úr hamiskásan hunyorított a fél szemével, és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyújtá nyelvét is, s jellemzően csettentett vele.

– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensúlyozza.

Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt.

Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerőségét megdöbbentő csend követte. Mi fog történni? Minden arc kérdőleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnótszelencéjét, maga elé téve az asztalra, és jobb keze mutató— és hüvelykujját reá nyugosztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tűnjék fel mindaz, amit mondani kíván.

– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…

Egy kortyot ivott a pohárból és suttogva folytatá: