Eredeti népmesék

Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a viz alá bukott előle, azután vadászszá vált, lövöldözött a ruczára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött hogy csak úgy tajtékzott a szája.

– Megálljatok! nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek benneteket.

Evvel egy nagy gődénynyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidenczia ment volna, olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerte-szélyel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a viz, hogy hallhassa, majd ha sir, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne, avval az ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az isten, hogy az ártatlan síránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két kanálnyit a szárnyával, a közt maradt Anyicska, igy hát akár egy pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a viz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahoz, amint most neki indult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb – közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyujtotta hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de épen akkor kiértek a Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma a vén királynénak. Mikor látta Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett – ami ott volt a határnál – megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig meglátta hogy megállott Anyicska, elfelejtette hogy kivül van a határon, szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebútt a hidlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt akár jött akár se, mert ha Anyicskán – a lyányán – volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se’. A vénasszony amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, oda állt a repedés mellé, a min az egér bebútt, várta hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, oda szaladt hat-hét komondor, azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval: