Interjúk A „rövid” 20. Századból
- -
- 100%
- +
Egy újabb nagyszabású film az ön számára, és egy újabb régi történet, amely ezúttal az 1920-as évek Kínájában játszódik. Mit gondol, miért van ez így?
Azt hiszem azért, mert Kína csak nemrégiben nyitotta meg kapuit a nagyvilág felé. Azóta a kínai mozi nagyobb stílusbeli és kulturális szabadságot élvez. A cenzúra éveken át nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a kínai filmművészetben és az általa feldolgozott témákban, van azonban egy művészi magyarázat is – ha lehet ezt annak nevezni: sok kínai rendező gondolja úgy, hogy jó dolog olyan eseményekről filmet készíteni, amelyek a kulturális forradalom előtti időkben történtek. Ezáltal felidézhetők az akkori események és maga a korszak. És talán azt is gondolják, hogy a nemzetközi közönség számára még túl korai lenne olyan közelmúltbeli eseményekről szóló filmeket látni, amelyek még túl frissen és fájdalmasan élnek az emberek emlékezetében.
Ön a világ leghíresebb kínai nője. Érzi a „nagykövetséggel” járó felelősséget?
Őszintén szólva a nagykövet kifejezés egy kicsit megrémiszt. Számomra túl hangzatos! Mondjuk inkább, hogy úgy érzem, a filmjeimen keresztül hidat építhetek a kínai és a nyugati kultúra, illetve történelem között. Azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy önök nem sokat tudnak a modern Kínáról. Ezért nagy büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy valamelyik filmem segíthet abban, hogy a Nyugat megismerje a népünket és azt, ahogy élünk.
Sajnos a közelmúltban a világ Kínáról alkotott képe a tömeges kivégzésekről és a „haldokló szobákkal” rendelkező árvaházakról szólt. Ez tényleg így van?
Kínának számtalan problémája van, ez tagadhatatlan. Különösen, ha valaki úgy dönt, hogy csak a negatívumokat nézi, és figyelmen kívül hagyja a pozitívumokat. Ha egy országnak csak az egyik oldalát nézzük, akkor nem látjuk a teljes képet. Kína hatalmas ország, több mint egymilliárd lakossal, így hatalmas különbségek vannak. Nem lehet csak úgy, sommásan ítélkezni.
Mikor fogadta el Ruyi szerepét a Csábító holdban?
Igazából a szerencsén múlt. Vagy talán a sors kezén. Már elkezdődött a forgatás, amikor egy tajvani színésznő kilépett, így az utolsó pillanatban ajánlották fel nekem a szerepet. Tudta, hogy a kínai kritikusok az Elfújta a szélhez hasonlítják a Csábító holdat?
Tényleg? Miért?
Nem a történet, hanem a szereposztás miatt. Chen több tucat színésznőt hallgatott meg a szerepemre, ugyanúgy, ahogy több színésznőt is elvetettek, mielőtt Vivien Leigh-t választották Scarlett O’Hara szerepére. Szóval már elkezdték a forgatást, amikor csatlakoztam a produkcióhoz. Nem volt könnyű dolgom. Egy elkényeztetett, gazdag kislányt játszom, ami egyáltalán nem hasonlít a szokásos szerepeimhez.
Ez most a kínai film aranykora, nem igaz? Vannak olyan rendezők, mint Chen, és olyan színészek, mint ön, de vannak olyanok is, mint John Woo és Ang Lee, akik Hollywoodban futottak be.
Azt hiszem, ennek az az oka, hogy a kínai rendezők képesek ötvözni a példaértékű filmművészetet a kultúránk egyedi bájával és stílusával.
Hogyan kezdte a színészi pályát?
Teljesen véletlenül. Fiatalabb koromban szerettem énekelni. Egy nap az énektanárom azt mondta, menjek el vele megnézni egy tévéműsort, amelyet Santungban forgattak. Emlékszem, egy nő volt a rendező. Amikor meglátott engem, úgy gondolta, hogy szerepet kell kapnom, ezért a kezembe nyomta a forgatókönyvet. Csak egy kis szerep volt, de ő úgy vélte, hogy született tehetség vagyok. Azt mondta anyámnak: „A lánya színésznő kell, hogy legyen.” Sikerült meggyőznie, így két hónappal később beiratkoztam a pekingi Központi Színművészeti Akadémiára. Nagyon keményen tanultam, elkezdtem kisebb szerepeket kapni, és a többi – ahogy mondani szokás – már történelem!
Az idejét részben Pekingben , részben Hongkong tölti. Az újságok tele vannak új párkapcsolatával egy hongkongi üzletemberrel. Gondolja, hogy végleg odaköltözik?
Nem hiszem. Szeretem Hongkongot, mert nyüzsgő és remekül lehet vásárolgatni. Ugyanakkor idegesítő. Peking más. Az emberek megállítanak az utcán, és mindenféléről beszélgetnek. Hongkongban minden a pénzről szól.
Elege van abból, hogy a sajtó beleüti az orrát a magánéletébe?
Azt hiszem, ez országfüggő. Főleg az ázsiai sajtó közöl gyakran kellemetlen vagy kitalált történeteket. A nyugati lapok magasabb színvonalat képviselnek.
Kínában is fontos, hogy egy színésznő szép legyen?
Úgy gondolja, hogy szép vagyok?
Nyugaton szexszimbólumként tekintenek önre.
Ez nagyon kedves, de én nem érzem magam szexszimbólumnak. Talán azért van nekünk, kínai nőknek bizonyos vonzerőnk vagy bájunk, mert annyira mások vagyunk, mint a nyugati nők.
Mik a tervei a jövőre nézve?
Szeretnék férjhez menni és gyerekeket szülni. Szerintem a család nagyon fontos egy nő életében. Ha nincs családod, nem tudod belevinni a mindennapi élet élményeit a munkádba.
És vannak tervben további filmek?
Jelenleg nincsenek. Rengeteg forgatókönyvet olvasok, de eddig egyik sem fogott meg. Nem fogadok el akármilyen szerepet csak úgy.
Fontolóra venné, hogy nyugati rendezővel dolgozzon?
Ha lenne olyan szerep, amely kínai nőként nekem való, persze... miért ne?
Van olyan olasz rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?
Naná: Bernardo Bertolucci!
5
Íngrid Betancourt
Az Andok golgotavirága
Dina, itt a következő tervezett cikkem. Remélem, jól vagy.
Ma (hétfőn, február 11-én) Tokióból Buenos Airesbe repülök, ahol holnap (február 12-én) szállok le. A műholdas telefonomon továbbra is el tudtok érni, még akkor is, ha az Antarktiszon bolyongok. Február 24-e körül érek vissza Argentínába, majd Bogotába utazom, ahol a tervek szerint március elején készítek interjút Ingrid Betancourt-ral.
Szóljatok, ha érdekel titeket.
Később beszélünk.
Marco
Egy régi számítógépen találtam ezt az e-mailt, amelyben 2002. február elején tájékoztattam ténykedésemről Dina Nascettit, egyik főnökömet a L’Espressónál. Épp Japánban voltam, ahol riportot készítettem Jézus1 sírjáról, majd egy hosszú, közel két hónapos utazásra készültem. A világ végére igyekeztem: Az Antarktiszra.
Útközben az Argentínát sújtó súlyos gazdasági válságról terveztem tudósítani, visszafelé pedig Kolumbiában akartam interjút készíteni Ingrid Betancourt Pulecióval, a kolumbiai politikussal és emberi jogi aktivistával. Végül néhány nappal korábban érkeztem Bogotába, ami nagy mázli volt – legalábbis számomra. Február 22-én készítettem interjút Betancourt asszonnyal, és pontosan huszonnégy órával később nyoma veszett úton Florenciából San Vicente del Caguánba. A FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái rabolták el, és több mint hat évig tartották fogva túszként.
Ha csak egy nappal később érkezem Kolumbiába, soha nem találkozom vele.
*****
Vállig érő, barna haja és igazi, sötét, kolumbiai szeme van. Csuklóján borostyán karkötőt visel, és csak ritkán mosolyog.
De hát Íngrid Betancourtnak nincs is sok oka a mosolyogásra. Igaz, hogy negyvenéves koránál fiatalabbnak látszik, és irigylésre méltóan vékony testalkatú, de ő száll versenybe Kolumbia elnöki székéért. Ez a világ legerőszakosabb országa, ahol naponta tíz embert rabolnak el és hetvenet gyilkolnak meg. Ahol négy évtizede tombol a háború, amely csak az elmúlt tizenkét évben harminchétezer civil életét követelte. Az ország azzal a kétes dicsőséggel is büszkélkedhet, hogy a világ vezető kokaintermelője. Ebből az országból az elmúlt három évben több mint egymillió ember menekült el.
Nem is olyan régen ez a nő, aki ma golyóálló mellényben, ideges arckifejezéssel ül előttem egy szigorúan őrzött, titkos lakásban Bogotá belvárosában, derűsen mosolyogva heverészett a Seychelle-szigetek tengerpartján, ahol jóképű és kifinomult francia diplomata férje volt kiküldetésben.
Pontosan huszonnégy órával az interjú után, úton Florenciából San Vicente del Caguánba, a FARC-lázadók és a kormányerők közötti harc frontvonalába, Íngrid Betancourt eltűnik egy francia fotóssal és operatőrrel együtt, akik veszélyes választási kampányát dokumentálták volna. Minden jel arra mutat, hogy emberrablásról van szó.
Drámai esemény, amely paradox módon még egy olyan könyörtelen országban is, mint Kolumbia, „hirtelen megnöveli a választások megnyerésének valószínűségét” – jegyzi meg Gabriel Marcela, az ESDEGUE nemzeti háborús főiskola professzora.
Betancourt asszony saját döntése volt, hogy 1990-ben, alig harmincévesen, élete virágjában visszatért erre a pokoli helyre.
A képviselőház egykori tagjaként megalapította az Oxigén Zöld Pártot, „hogy tiszta levegőt hozzon a kolumbiai politika korrupt világába” – hirdette ünnepélyesen. A párt szlogenje így hangzik: „Íngrid es oxigeno” [Íngrid az oxigén]. A kampányplakáton pedig ő maga látható szmog elleni maszkban, színes léggömbökkel körülvéve. A százhatvanezer szavazat, amelyet négy évvel ezelőtti szenátorrá választásakor kapott, a legtöbb volt, amelyet Kolumbiában egy jelölt valaha is kapott a szenátusi választáson. De az is vitatható, hogy nem lenne még mindig a címlapokon nemrég megjelent önéletrajza nélkül, amelynek olasz címe nem hagy kétséget afelől, hogy milyen lelkiállapotban van jelenleg: Valószínűleg holnap megölnek.
Felvetem neki, hogy talán ez egy kissé melodramatikus.
„A francia kiadás címe La rage au coeur [Szívemben haraggal] volt” – válaszol védekezőn. „De az olasz kiadók erősebb címet akartak, ezért ezt választottuk. És igazából így is érzem. Reggelente ezzel a gondolattal ébredek, és esténként ezzel fekszem. Nem hiszem, hogy ez különösebben melodramatikus. Az esély arra, hogy holnap meggyilkolnak, ebben az országban több millió ember számára nagyon is valós.”
A francia újságok egyfajta újkori szentként állítják be: A Paris Match úgy emlegette, hogy „A nő a tűzvonalban”, a Libération „Hősnőnek”, a Le Figaro pedig „Az Andok golgotavirágának” nevezte. A Le Nouvel Observateur azt írta: „Ha Simon Bolívar, Latin-Amerika felszabadítója választhatott volna örököst, őt választotta volna”.
A kolumbiai sajtó viszont kárörvendően reagált. A Semana, az ország vezető heti hírmagazinja a címlapon Jeanne d’Arc-ként gúnyolta őt, lóval, páncéllal és lándzsával. Az igazság az, hogy a könyve sokkal kimértebb és szárazabb, mint azt a címe és a kritikák sugallják. Betancourt asszony nem próbálja leplezni kiváltságos hátterét. Fiatal lányként minden héten barátai farmján lovagolt.
Ugyanakkor tele van ötletekkel, és könnyedén szavakba is tudja önteni őket. „Konzervatív becslések szerint 1998-ban a FARC, Kolumbia legnagyobb gerillacsoportja évente mintegy háromszázmillió dollárt kapott, amelynek nagy része kábítószer-kereskedelemből, emberrablásból és zsarolásból származott. Ma ez az összeg megközelíti a félmilliárd dollárt, a szervezet taglétszáma pedig tizenötezerről huszonegyezerre nőtt. Ez a helyzet – folytatja – óriási hátrányt jelent a kolumbiai kormánynak a lázadók elleni harcban. Úgy véljük, hogy a döntő győzelemhez a kormánynak minden egyes FARC-gerilla ellen három-négy jól képzett katonát kellene bevetnie, jelenleg azonban legfeljebb csak kettőt tud. Ráadásul mindez olyan gazdasági ráfordítást igényelne, amelyet a hazám egyszerűen nem engedhet meg magának. 1990 óta a lázadók leverésének költségei közel tízszeresére nőttek. Kezdetben a GDP egy százalékába került, de most már több mint két százalékba, azaz egymilliárd dollárba... ez csillagászati összeg”.
Nos, vajon forrófejű fanatikus, ahogy ellenségei állítják, vagy – ahogy ő mondja – egyszerűen csak egy nő, aki tenni akar valamit a hazájáért? A bogotái politikai elit igyekszik figyelmen kívül hagyni a jelöltségét, de lassan kezdenek tartani tőle. Omar, első számú testőre megszólal: „Ebben az országban a becsületességért az életeddel fizethetsz.” Betancourt asszony gyorsan közbeszól: „Nem félek a haláltól. A félelem segít talpon maradni.”
Kampánya első számú témája a korrupció elleni küzdelem, amelyet szorosan követ a polgárháború. „Az államnak nem kéne aggódnia amiatt, hogy baloldali gerillákkal tárgyaljon” – szögezi le – „ellentétben a jobboldali félkatonai csoporttal, az AUC-kal, amely a legtöbb gyilkosságért felelős, ami Kolumbiában történik”.
Hogyan éli tehát a mindennapjait félelem és fenyegetések közepette?
„Azt hiszem, az ember valami fura módon hozzászokik. Nem mintha muszáj lenne. A minap” – teszi hozzá higgadtan – „egy feldarabolt gyermek fotóját kaptam postán. Azt írták alá: ’Szenátor asszony, már felbéreltünk egy bérgyilkost, hogy gondoskodjon önről. A fiát pedig különleges elbánásban részesítjük majd...’„
6
Aung San Suu Kyi
Az 1991-es év Nobel-békedíjasa
Félelem nélkül
Az ENSZ jelentős nyomására Aung San Suu Kyit 2002. május 6-án szabadon engedték. A hír világszerte címlapokra került, szabadsága azonban kérészéletű volt. 2003. május 30-án egy csapat katona tüzet nyitott a konvojára, megölve számos támogatóját. Sofőrje, Ko Kyaw Soe Lin gyors reflexeinek köszönhetően túlélte a támadást, de ismét házi őrizetbe került.
2002. májusi szabadulásának másnapján a burmai ellenzéki összeköttetéseimet felhasználva e-mailben megszerveztem egy interjút Suu Kyi asszonnyal.
*****
Aung San Suu Kyi, a burmai ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjének otthona előtt állomásozó őrök tegnap délelőtt tíz órakor csendben visszatértek laktanyájukba. Így történt, hogy a ranguni katonai junta meglepetésszerűen feloldotta a hazájában egyszerűen csak "a Hölgyként" ismert, 1991-ben Nobel-békedíjat nyert, és 1989. július 20-a óta házi őrizetben lévő pacifista vezető szabad mozgására vonatkozó korlátozásokat.
Így tegnap reggel tíz óra óta, közel tizenhárom év után Aung San Suu Kyi szabadon elhagyhatja tóparti házát, azzal beszélhet, akivel akar, politikai tevékenységet folytathat és találkozhat gyermekeivel.
De vajon tényleg véget ért a „burmai golgotavirág” elszigeteltsége? A száműzetésben élő ellenzék továbbra sem hisz a katonai junta hangzatos nyilatkozatainak, miszerint Suu Kyi asszonyt feltétel nélkül szabadon engedték.
Inkább kivárnak és majd meglátják. És imádkoznak. Tegnap óta a burmai diaszpóra imatüntetéseket tart Thaiföldön és más, kelet-ázsiai buddhista templomokban.
Ami magát a Hölgyet illeti, ő sem vesztegette az idejét. Azonnal az NLD székházába hajtott, amely az 1990-es választásokon elsöprő győzelmet aratott (a szavazatok közel hatvan százalékát szerezte meg), míg a kormányzó Nemzeti Egységpárt (NUP) a négyszáznyolcvanöt helyből mindössze tízet szerzett meg. A katonai kormányzat megsemmisítette az eredményeket, megfosztotta jogaitól az ellenzéket (vezetőit bebörtönözte vagy száműzte), és erőszakkal elfojtott minden tiltakozást. A Parlamentet soha nem hívták össze.
Önéletrajzának olasz kiadása a Libera dalla paura [Félelem nélkül] címet viseli. Most is így érzi magát?
Igen, több mint egy évtized óta először érzem magam szabadnak. Fizikailag szabadnak. Szabadon intézhetem az ügyeimet, és mindenekelőtt szabadon gondolkodhatok. Ahogy azonban a könyvemben is kifejtettem, már sok éve érzem azt, hogy "megszabadultam a félelemtől". Amióta rájöttem, hogy a hazámban regnáló önkényuralom bánthat, megalázhat, vagy akár meg is ölhet minket, de megfélemlíteni már nem tud.
Még csak most engedték ki, de ma azt mondta, hogy szabadon bocsátásának nincsenek feltételei, sőt a kormányzó katonai junta azt is engedélyezte, hogy elhagyja az országot. Valóban elhiszi ezt?
Tegnap este kiadott sajtóközleményében a junta szóvivője azt mondja, hogy „új fejezet nyílik a mianmari nép és a nemzetközi közösség számára”. Az elmúlt hónapokban több száz politikai foglyot engedtek szabadon, és a hadsereg biztosított arról, hogy továbbra is el fogják engedni azokat, akik – ahogy mondják – „nem jelentenek veszélyt a társadalomra”. Mindenki hinni és remélni akarja, hogy ez valóban a változás jele. Annak a jele, hogy visszatérünk a demokrácia felé vezető útra, amelynek az 1990-es puccs oly hirtelen és erőszakosan vetett véget. Erről az útról a burmai nép soha nem feledkezett meg.
Most, hogy szabadon engedték, nem fél, hogy száműzik és távol tartják a támogatóitól?
Hadd fogalmazzak világosan: Nem fogok elmenni. Burmai vagyok, és pontosan azért utasítottam vissza a brit állampolgárságot, mert nem akartam indokot szolgáltatni a rezsimnek. Nem félek, és ez erőt ad nekem. Az emberek viszont éhesek, ami megrémíti és gyengévé teszi őket.
Ön több alkalommal is határozottan elítélte a hadsereg azon kísérleteit, hogy megfélemlítse mindazokat, aki az NLD-vel szimpatizálnak. Ez még ma is így van?
A rendelkezésünkre álló adatok szerint csak 2001-ben a hadsereg több mint ezer ellenzéki aktivistát tartóztatott le a SLORC [Állami Jog- és Rendhelyreállítási Tanács] tábornokainak parancsára. Sokan mások kénytelenek voltak kilépni a Ligából [NLD], miután megfélemlítésnek, fenyegetéseknek és egyéb teljesen indokolatlan és törvénytelen nyomásgyakorlásnak voltak kitéve. Aprólékos módszerük mindig ugyanaz: kormánytisztviselőkből álló egységeket küldenek szét, amelyek az egész országban házról házra járnak, és megkérik a polgárokat, hogy lépjenek ki a Ligából. Akik ezt megtagadják, azokat megzsarolják, hogy elveszítik az állásukat, vagy még rosszabb dolgokkal fenyegetik meg őket. A párt számos irodáját bezárták, a hadsereg pedig naponta ellenőrzi a kilépők számát. Ez is mutatja, hogy mennyire félnek a Ligától. Mindannyian reméljük, hogy ennek az egésznek most már tényleg vége.
Meglepte a hadsereg döntése, hogy szabadon engedik Önt, vagy már tervezték egy ideje, mivel tudatában voltak annak, hogy világszerte milyen hírnévnek örvendenek?
1995 óta Mianmar elszigeteltsége fokozatosan csökkent. Újra megnyitották a Yangoni Egyetemet, és talán az életszínvonalban is történt némi javulás. A másként gondolkodók, az autonómiára törekvő etnikai kisebbségek (shan, bwe, karen) és általában a burmai nép többsége számára azonban a mindennapi valóság továbbra is az erőszak, a törvénytelenség és az elnyomás. A hadseregnek fölé egyre több probléma tornyosul, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Eközben fenntartják a kábítószer-kereskedelmet, amíg nem találnak más, hasonlóan jövedelmező bevételi forrást. De mi lesz az? Mianmar lényegében egy óriási széf, amelynek csak a hadsereg ismeri a zárkombinációját. Nem lesz könnyű meggyőzni a tábornokokat, hogy osszák meg ezt a vagyont a többi ötvenmillió burmaival.
Ezen a ponton milyen feltételekkel kívánnak párbeszédet kezdeményezni?
Nem fogadunk el semmit – szó volt például arról, hogy a tábornokok választásokat írnak ki –, amíg az 1990-ben megválasztott parlamentet vissza nem állítják. A hazámat még mindig megbénítja a félelem. Addig nem lehet valódi béke, amíg nincs valódi elkötelezettség, amely tiszteleg mindazok előtt, akik a szabad és független Mianmarért harcoltak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a tartós béke és megbékélés egyre nagyobb éberséget és bátorságot kíván, valamint az aktív ellenállás képességét – erőszak nélkül.
Mivel segíthet az Európai Unió a mianmari népnek?
Továbbra is nyomást kell gyakorolnunk, mert a tábornokoknak tudniuk kell, hogy a világ figyel, és nem fogja hagyni, hogy újabb szörnyű bűnöket kövessenek el büntetlenül.
*****
Aung San Suu Kyit végül 2010. november 13-án engedték szabadon. 2012-ben mandátumot kapott a burmai parlamentben, és ugyanezen év június 16-án végre személyesen átvehette a Nobel-békedíjat. Mikor végre engedélyezték neki, hogy külföldre menjen, az Egyesült Királyságba utazott, hogy meglátogassa évek óta nem látott fiát.
2016. április 6-án lett Mianmar államtanácsosa (a miniszterelnökséggel egyenértékű pozíció).
Bár igaz, hogy Mianmar még nem teljesen szabad ország, és diktatórikus múltja súlyként nehezedik múltjára és jövőjére, az kétségtelen, hogy az ezer pagoda országában a szabadság és a demokrácia ma már nem puszta vágyálom.
7
Lucía Pinochet
Halál, kínzás és eltűnés
Santiago, 1999. március
„Pinochet? A chileiek úgy tekintenek rá, mint egy rákos daganatra. Egy rejtett és fájdalmas betegségre. Tudják, hogy van, de félnek beszélni róla... még a nevét sem merik kimondani. Így végül úgy tesznek, mintha nem is létezne. Talán azt hiszik, hogy ha nem vesznek róla tudomást, akkor csak úgy elmúlik, anélkül, hogy szembesülniük kellene vele.” A pincérnő a Café El Biógrafóban, a költők és diákok kedvelt törzshelyén Santiago festői, színes házairól ismert, bohém Bellavista kerületében – barriójában –, nem lehetett sokkal több húszévesnél. Talán még meg sem született, amikor Augusto Pinochet Ugarte tábornok – ahogy itt nevezik – a „Senador vitalicio” [örökös szenátor] vagy olyan parancsokat osztogatott, amelyek alapján ellenfeleit „megölték, megkínozták és erőszakkal eltüntették” – ahogy a több mint harmincezer eltűnt személy családja állítja –, vagy vasszigorral uralkodott, hogy Chilét megóvja a kommunizmus fenyegetésétől – ahogy tisztelői állítják. Ő mégis szívesen beszélget velem Pinochetről, és van néhány szókimondó észrevétele: „Itt minden Pinochetről szól. Akár rajongunk érte, akár nem, nem tagadhatjuk, hogy Chile életének minden területén jelen van. Egyértelműen része a politikánknak. Élénken él mindannyiunk emlékeiben, a szüleim történeteiben és a tanórákon. Ott van a regényekben, az ismeretterjesztő könyvekben, a moziban. Igen, Chilében még a filmek is Pinochet mellett vagy ellen szólnak. És mégis, mi valahogy továbbra is úgy teszünk, mintha nem létezne...”.
Ez a makacs öregember, aki „egy katona méltóságával” szállt szembe a brit igazságszolgáltatással, ez a „szegény vénember” (ahogy a Círculo de la Prensa portása súgta a fülembe, ahol a katonai diktatúra homályos éveiben a tábornokhoz hű emberek „felvették” a kellemetlenkedő újságírókat a Palacio de La Moneda előtt, ahol Salvador Allende életét vesztette a puccs során) lomha óriássá vált, akinek jelenléte érezhető volt a számomra bizonytalannak és befelé fordulónak tűnő Santiago minden negyedének minden utcájának minden szegletében.
Ő az ország élő emlékezete – a kolosszális, mindenütt jelenlévő emlékezet, amely feszélyezi azokat, akik támogatták, és irritálja azokat, akik ellene voltak. Hatalmas, mindent beborító emlékezet, amely rátelepszik az emberek életére, reményeire és félelmeire, Chile múltjára és jövőjére.
1998 októberében, miután a chilei hadsereg főparancsnokaként visszavonult és örökös szenátorrá nevezték ki, Pinochetet letartóztatták, amikor Londonban volt orvosi kezelésen, és házi őrizetbe helyezték. Eleinte a klinikán tartották, ahol gerincműtéten esett át, majd egy bérelt házban.
Egy spanyol bíró, Baltasar Garzón, írta alá a nemzetközi elfogatóparancsot emberiesség elleni bűncselekményekért. A vádak között többrendbeli, közel száz spanyol állampolgár ellen elkövetett kínzás és bűnszövetkezetben elkövetett kínzás is szerepelt. Az Egyesült Királyság csak nemrégiben írta alá az ENSZ kínzás elleni egyezményét, ami azt jelenti, hogy a vádak a kormányzása utolsó tizennégy hónapjában történt eseményekre vonatkoztak.
A chilei kormány azonnal ellenezte letartóztatását, kiadatását és bíróság elé állítását. Így kezdődött egy kemény, tizenhat hónapos küzdelem a Lordok Házában, az Egyesült Királyság akkori legfelsőbb bíróságán. Pinochet korábbi államfőként diplomáciai mentességre hivatkozott, de a Lordok a vádak súlyosságára való tekintettel elutasították, és engedélyezték a kiadatást, jóllehet számos megkötéssel. Nem sokkal később azonban a Lordok második határozata lehetővé tette Pinochet számára, hogy egészségügyi okokra hivatkozva (letartóztatásakor nyolcvankét éves volt) elkerülje a kiadatást – „humanitárius” megfontolásból. Az orvosi vizsgálatokat követően Jack Straw brit belügyminiszter 2000 márciusában, közel két évvel azután, hogy házi őrizetbe vették, engedélyezte Pinochet visszatérését Chilébe.