- -
- 100%
- +
Azokkal persze Gareth nem szolgálhatott.
Ahogy peckesen végigsétált az elefántcsont lépcsőn apja trónszékéhez, észrevette, hogy Lord Kultin, magánhaderejének vezére áll a trón mögött türelmesen. Ő az egyetlen ember az udvarban, akiben még megbízhat. Mellette sorakozott fel több tucatnyi harcosa. Némán álltak, kezük a kardjuk markolatán nyugodott. Látszott, hogy harcra készen várnak, és akár az életüket is feláldoznák Gareth-ért. Ez maradt az utolsó dolog, ami megnyugtatta.
Ült a trónján, és végigfuttatta tekintetét a termen. Annyi arcot látott, de csak néhányat ismert fel. És egyikükben sem bízott. Minden nap tisztogatott köztük; rengeteg embert vetett börtönbe, és még többet adott hóhér kezére. Nem telt el úgy nap, hogy ne öletett volna meg legalább egy maroknyi embert. Úgy gondolta, ez a jó taktika: állandó készenlétben tartotta az embereket, sosem lehettek nyugodtak, és így puccsot sem mertek szervezni ellene.
A teremre csend telepedett, mindenki dermedten bámult rá. Úgy tűnt, nem mernek megszólalni. És ő pont ezt akarta elérni. Semmi sem lelkesítette fel jobban, mint hogy rettegést csepegtessen alattvalói szívébe.
Aztán Aberthol végre előrelépett, botja visszhangot vert a kövön. Megköszörülte a torkát.
- Királyom – kezdte öreg, rekedtes hangján – Királyudvarhelyen jelen pillanatban nagy a fejetlenség. Nem tudom, mely hírek jutottak el a füledbe: a pajzs nem működik; Gwendolyn elhagyta Királyudvarhelyet, és magával vitte Kolkot, Bromot, Kendricket, Atmét, az Ezüstcsapatot, a légiót, a sereged felét – és velük tartott Királyudvarhely lakóinak fele is. Akik itt maradtak, útmutatást várnak tőled, hogy jelöld ki a következő lépést. Felség, a nép válaszokat akar.
- Ráadásul – szólt egy másik tanácstag, akit Gareth halványan felismert – azt beszélik, hogy máris áttörték a Szakadékot. A szóbeszéd szerint Andronicus milliós hadseregével már el is foglalta a Gyűrű McCloud felőli oldalát.
Felháborodott morajlás söpört végig a termen; bátor harcosok tucatjai súgtak össze rettegéssel az arcukon, és a pánik futótűzként terjedt.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel az egyik katona.
- Pedig az! – bizonygatta az egyik tanácsos.
- Akkor minden reményünk oda! – harsogta egy másik katona – Ha lerohanták a McCloudokat, a Birodalom Királyudvarhely ellen fog vonulni. Sehogy sem tudjuk őket visszatartani.
- Meg kell vitatnunk a megadás feltételeit, uram – jelentette ki Aberthol Gareth-nek címezve.
- Megadás!? – kiabált be még valaki – Nem adhatjuk meg magunkat!
- Ha nem így teszünk – kapcsolódott be még valaki – szétzúznak minket. Hogy is állhatnánk ki egymillió ember ellen?
A nagyteremben sokan felhördültek, a katonák és a tanácsosok vitatkoztak egymással. Teljes káosz lett úrrá a tömegen.
A tanács vezetője a kőpadlóhoz ütötte vaspálcáját, és elkiáltotta magát:
- CSENDET!
Szép lassan mindenki elhallgatott. Megfordultak, és ránéztek a férfira.
- Ezeket a döntéseket a királynak kell meghoznia, nem nekünk – vetette fel a tanács egyik tagja – Végtére is Gareth a törvényes király, és nem a mi dolgunk a megadás feltételeit megvitatni. Már ha egyáltalán megadjuk magunkat.
Minden szempár Gareth-re szegeződött.
- Királyom – mondta Aberthol kimerültséggel a hangjában – mit javasolsz, mit tegyünk a Birodalom seregével?
Halálos csend telepedett a teremre.
Gareth csak ült ott, lebámult az emberekre, és válaszolni próbált. De egyre nehezebb és nehezebb volt számára tisztán gondolkodni. Folyton hallotta apja hangját a fejében, ahogy üvölt vele, mint kisgyerekkorában. Megőrjítette ez az egész, és a hang nem akart megszűnni.
A trón fából készült karfáját kaparászta. Néma csend volt a csarnokban, a fán végighúzott köröm hangján kívül semmit sem lehetett hallani.
A tanácstagok aggodalmas pillantást váltottak.
- Felséges úr – vette át a szót egy másik tanácstag – ha azt választod, hogy nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhelyet. Minden bejáratát, az utakat, a kapukat. Ide kell hívnunk minden katonát, és előkészíteni a védelmet. Fel kell készülnünk az ostromra, megfelelő mennyiségű élelmet elraktározni, és megvédeni a polgárainkat. Rengeteg a tennivaló. Kérlek, uram! Add ki a parancsot! Mondd el, mit tegyünk!
A terem ismét elnémult, mindenki Gareth felé fordult.
Gareth végül felemelte a fejét, és rájuk meredt.
- Nem vesszük fel a harcot a Birodalommal – jelentette ki – De nem is adjuk meg magunkat.
A teremben mindenki zavartan nézett össze.
- Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.
Gareth megköszörülte a torkát.
- Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.
Szavait döbbent csend követte.
- Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.
- Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.
- De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.
- Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.
- Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.
Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.
- Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!
A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.
- Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!
- Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.
Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.
- Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.
A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott:
- Megparancsolták, hogy lopjuk el a Kardot!
A tömeg felzúdult.
- Tizenkilencen voltunk! – folytatta a tolvaj – Tizenkettőnek közülünk az volt a feladata, hogy az éjszaka leple alatt vigye át a Kardot a Szakadék hídján, a Vadonba. Egy kocsiba rejtették, így a hídon őrt álló katonáknak fogalma sem volt, mit visznek. Mi heten a parancs szerint itt maradtunk a lopás után. Azt ígérték, látszatból bebörtönöznek minket, aztán szabadon engednek. De ehelyett a barátaimat kivégezték. Nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem menekülök el.
Izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen.
- És hova vitték a kardot? – próbálta belőle kihúzni a parancsnok.
- Fogalmam sincs. Valahova a Birodalom mélyére.
- És ki parancsolt nektek ilyesmit?
- Ő! – bökte ki a bandita csontos ujját Gareth-re szegezve – A királyunk! Ő parancsolta meg nekünk!
A csarnokban sokan rémülten felszisszentek, többen kiáltozni kezdtek. Végül a tanács egyik tagja kopogott néhányat vaspálcájával, és csendet kért.
Az általános hangzavar kissé alábbhagyott.
Gareth, aki már remegett a félelemtől és a dühtől, lassan felállt trónjából. Erre mindenki elnémult, és rámeredt.
Lassan végigsétált az elefántcsont lépcsőn. Léptei visszhangoztak, és olyan sűrű csönd telepedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.
Átvágott az üléstermen, majd odaért a gazfickóhoz. Egy lépésre tőle megállt, és fagyosan nézte. A férfi mocorgott a parancsnok szorításában, és minden létező irányba elnézett, csak ne kelljen Gareth szemébe néznie.
- A királyságomban ez a tolvajok és a hazugok jutalma – mondta Gareth halkan.
Azzal előhúzta tőrét, és egyenesen a férfi szívébe mártotta.
A tolvaj felüvöltött a fájdalomtól, szeme kidülledt, aztán holtan rogyott össze.
A parancsnok Gareth-et mustrálta, összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.
- Épp most gyilkoltál meg valakit, aki tanúként vallott ellened. Nem gondolod, hogy ez még inkább a bűnösségedet bizonyítja?
- Miféle tanú? – kérdezte Gareth mosolyogva – A halottak nem beszélnek.
A parancsnok arca elvörösödött a méregtől.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy én vagyok az itt maradt, csonka sereged parancsnoka. Nem fogom játszani a bolondot. A tetteid alapján úgy sejtem, igenis bűnös vagy abban a dologban, amivel megvádoltak. És ha így állnak a dolgok, akkor én és a seregem nem szolgálunk többé. Sőt, őrizetbe veszlek azon az alapon, hogy elárultad a Gyűrűt!
Azzal jelzett embereinek, mire néhány tucat katona előrelépett, kardot rántott, és elindult, hogy letartóztassa Gareth-et.
Lord Kultin azonban kétszer annyi emberével lépett elő. Mind kivonták a kardjukat, és felsorakoztak Gareth mögött.
Álltak egymással szemben, Gareth középen.
Diadalmasan a parancsnokra vigyorgott. Privát haderejének létszáma meghaladta a seregét, és ezzel tisztában is volt.
- Senki sem fog letartóztatni – jelentette ki Gareth gúnyos mosollyal az arcán – Te biztosan nem. Vidd az embereidet, és hagyd el az udvarom! Vagy a saját bőrödön fogod érezni haderőm haragját!
Néhány feszült pillanat elteltével a parancsnok végül megfordult, és intett az embereinek. Egy emberként visszavonultak, és kivont karddal, óvatosan kimasíroztak a szobából.
- Ettől a naptól kezdve – dörögte a parancsnok – tudd, hogy nem szolgálunk többé! Egyedül kell szembenézned a Birodalom seregével. Remélem, jól bánnak majd veled! Jobban, mint ahogy te bántál apáddal!
A katonák nagy páncélcsörgés közepette kiviharzottak a csarnokból.
A több tucat tanácstag, szolga és nemes, aki ott maradt, némán álltak, néhányan sutyorogtak.
- Most hagyjatok! – őrjöngött Gareth – MINDENKI KIFELÉ!
Mindenki kitódult az ülésteremből, még Gareth privát hadserege is.
Csak egyetlen személy halogatta a távozást.
Lord Kultin.
Csak ő és Gareth maradtak a szobában. Felsétált Gareth-hez, néhány lépésre tőle megállt, és az arcát fürkészte, mintha ki akarna olvasni belőle valamit. Kultin arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Egy zsoldos arca.
- Nem érdekel, mit és miért tettél – kezdett bele érdes, sötét hangján – Nem izgat a politikád. Harcos vagyok. Nekem csak a pénz számít, amelyet nekem és az embereimnek fizetsz.
Szünetet tartott.
- Mégis tudni akarom, hogy a saját kíváncsiságomat kielégítsem: tényleg te rendelted el, hogy azok a fickók vigyék el a Kardot?
Gareth mereven nézett a férfira. Volt valami a tekintetében, ami saját magára emlékeztette: hidegség, könyörtelenség, megalkuvás.
- Mi van, ha igen? – kérdezett vissza.
Kultin hosszan bámult rá.
- De miért?
Gareth szó nélkül állta a tekintetét.
Kultin szeme tágra nyílt a felismeréstől.
- Ha te nem tudtad forgatni, akkor más se tudja? – tette fel a kérdés Kultin – Ugye emiatt?
Aztán átgondolta a következményeket is.
- Sőt – tette hozzá – azzal is biztosan tisztában voltál, hogy a kard eltüntetése megszünteti majd az energiapajzsot, és szabadon támadhatók leszünk – Kultin szeme még jobban elkerekedett – Azt akartad, hogy megtámadjanak minket, ugye? A lelked mélyén szeretnéd elpusztítani Királyudvarhelyet – osztotta meg hirtelen felismerését.
Gareth elmosolyodott.
- Nem minden helynek kell – mondta lassan, tagoltan – örökké tartania.
ÖTÖDIK FEJEZET
Gwendolyn hatalmas kíséretével rótta az utakat. Az óriási, sétáló várost katonák, tanácsosok, szolgák, Ezüstlovagok, légiósok és fél Királyudvarhely alkotta. Gwenben túlcsordultak az érzelmek. Egyfelől mámorító volt végre megszabadulni a bátyjától, Gareth-től, kikerülni a hatásköréből, és megbízható harcosokkal körülvéve utazni, akik megvédik őt. Végre nem kell árulásától tartania, vagy attól, hogy férjhez adja valakihez. Nem kell többé minden éber pillanatában állandóan a háta mögé nézegetnie attól tartva, hogy valaki az életére tör.
Inspirálónak és megtisztelőnek érezte, hogy kiválasztották az uralkodásra, ennek a rengeteg embernek a vezetésére. A tömeg úgy követte, mintha valami próféta lenne, ahogy a Szilézia felé vezető végtelen úton meneteltek. Az uralkodójuknak tekintették – ez minden mozdulatukból kitűnt –, és várakozással tekintettek rá. Bűntudata volt; azt akarta, hogy az egyik fivéréé legyen a megtiszteltetés – bárkié, csak ne az övé. Ugyanakkor azt is látta, mennyi reményt ad a népnek, hogy igaz és becsületes vezetőjük van, és ez boldogsággal töltötte el. Azon lesz, hogy be tudja tölteni ezt a szerepet, főleg ezekben a sötét időkben.
Thorra gondolt, könnyes búcsújukra a Szakadéknál, és ettől összeszorult a szíve; látta eltűnni, átsétálni a Szakadék hídján, amely lassan ködbe veszett. Látta, ahogy egy olyan útra indul, amely a szinte biztos halálba vezet. Bátor és nemes küldetés volt – ezt nem tagadhatta. Küldetés a királyság, a Gyűrű érdekében. Mégis folyton azt kérdezte magától, miért pont ő. Bárcsak valaki más vállalkozott volna rá! Most mindennél jobban szerette volna, ha mellette van. Ebben a zűrzavaros időben, a hatalmas átalakulás közepette, amikor teljesen egyedül kell uralkodnia, ráadásul a gyermekével a szíve alatt, azt akarta, hogy itt legyen vele. Rettenetesen aggódott érte. El sem tudta képzelni az életét nélküle; már a puszta gondolattól is sírni támadt kedve.
De ehelyett csak mélyet sóhajtott, és próbált erősnek mutatkozni, tudván, hogy minden szem rá szegeződik, miközben vonulnak: végtelen karaván a poros országúton, északra, a távoli Szilézia felé tartva.
Gwennek még nem sikerült megemésztenie, hogy elszakadt a szülőhazájától. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ősi védőpajzs nem működik, és hogy áthatoltak a Szakadékon. Az a szóbeszéd járta, hogy távoli kémek szerint Andronicus már partra is szállt a McCloud oldalon. Nem tudta, mit higgyen. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez ilyen gyorsan megtörténhetett. Hiszen Andronicus-nak egész flottáját át kell küldenie az óceánon. Kivéve, ha McCloud áll a kard elrablása mögött, és ő intézte úgy, hogy a pajzs ne védje többé a Gyűrűt. De hogy lehetséges ez? Hogy sikerült neki ellopni? Hova vitte?
Érezte, milyen levert mindenki körülötte, és nem is tudta hibáztatni őket érte. Az egész társaságot megcsapta a reményteleség szele, és Gwen tudta, hogy okkal; a pajzs nélkül mind védtelenek voltak. Csak idő kérdése, hogy Andronicus betörjön: ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután. És ha ez megtörtént, semmi esélyük visszatartani a seregét. Hamarosan elfoglalják ezt a helyet, mindent, amit szeretett és fontosnak tartott, és meggyilkolják a szeretteit.
Olyan volt, mintha a halálba menetelnének. Bár Andronicus még nem ért ide, olyan érzés volt, mintha máris uralma alá hajtotta volna őket. Eszébe jutott valami, amit az apja mondott egyszer: győzd le egy hadsereg szívét, és megnyerted a csatát.
Gwen tudta, hogy az ő feladata a lelkesítésük, hogy legyen egy kis biztonságérzetük, sőt egy kicsit derűlátóbbak legyenek. Elhatározta, hogy ezen lesz. Nem hagyhatta, hogy ilyen időkben a saját, személyes félelmei vagy a borúlátása úrrá legyen rajta. Eltökélte, hogy nem fog elmerülni az önsajnálatban. Ez most már nemcsak róla szól. Hanem a többi emberről és a családjaikról, az ő életükről. Szükségük volt rá. Mind segítséget vártak tőle.
Az apjára gondolt, és azon tűnődött, vajon ő mit tenne. Elmosolyodott, ahogy rá gondolt. Bátor arcot öltene, akármi is történik. Mindig azt tanácsolta neki, hogy nagyzolással, jókedvvel rejtse el a félelmét, és ahogy visszagondolt az életére, tényleg soha nem látta félni. Egyetlen egyszer sem. Talán ez csak a látszat volt; de ha így is van, akkor ügyesen csinálta. Vezetőként tisztában volt vele, hogy állandóan szem előtt van, és hogy a népnek látszatra van szüksége, talán még az irányításnál is jobban. Túl önzetlen volt ahhoz, hogy megengedhesse magának a félelmet. Tanult a példájából. Ő sem fogja kimutatni, ha fél.
Körülnézett, és a mellette sétáló Godfrey-ra siklott a tekintete. Oldalán Illepra, a gyógyító; beszélgettek egymással, és Gwennek úgy tűnt, egyre jobban kedvelik egymást, mióta a nő megmentette a herceg életét. Gwen a többi testvérét is szerette volna maga mellett tudni. De Reece Thorral tartott, Gareth természetesen halott volt számára, Kendrick pedig továbbra is valahol messze, keleten segítette egy távoli város újjáépítését. Az volt az első dolga, hogy üzent neki. Imádkozott, hogy időben elérje, és fivére Sziléziába siessen, hogy mellette legyen, és segítsen megvédeni a várost. Legalább két testvére – Kendrick és Godfrey – menedéket találhat Sziléziában; amelyet mindannyiuk számára fenntartott. Kivéve persze nővérét, Luandát.
Hosszú idő óta először gondolatai Luandára terelődtek. Mindig is keserű rivalizálás folyt közöttük; Gwent egyáltalán nem lepte meg, hogy nővére kihasználta az első adandó alkalmat, hogy elhagyja Királyudvarhelyet, és hozzáment ahhoz a McCloudhoz. Luanda mindig is törekvő volt, és mindenben az első akart lenni. Gwendolyn szerette, és felnézett rá, amikor fiatalabb volt; Luanda azonban csak versengett vele, és nem viszonozta szeretetét. Aztán egy idő után Gwen már nem is próbálkozott.
És bár haragudott rá, azért érdekelte, mi lehet vele most, hogy Andronicus legyőzte a McCloudokat. Megölték? Megborzongott a gondolatra. Riválisok voltak, de végső soron mégiscsak testvérek voltak, és nem akarta idő előtt holtan látni.
Aztán az anyjára gondolt, aki a családjából egyedül Királyudvarhelyen maradt Gareth-tel. Kirázta a hideg a gondolattól. Hiába haragudott rá még mindig annyira, nem akarta, hogy így végezze. Mi lesz vele, ha lerohanják Királyudvarhelyet? Őt is megölik majd?
Nem tehetett róla, de olyan érzése támadt, mintha a jól felépített élete darabokra hullana. Mintha csak tegnap lett volna, amikor a nyár derekán Luanda esküvőjét ülték meg: pompás ünnep volt, sokaság áramlott Királyudvarhelyre, ő és a családja együtt voltak, ünnepeltek – a Gyűrű pedig bevehetetlen volt. Úgy tűnt, örökre így marad.
Most viszont minden széthullott. Semmi sem maradt a régi.
Hideg őszi szél fújt, szorosabbra húzta vállán a kék gyapjúkabátot. Idén rövid volt az ősz; és már közelgett is a tél. Érezte a jeges fuvallatot, és egyre párásabb lett a levegő, ahogy a Szakadék mentén északnak tartottak. Egyre hamarabb sötétedett, és új hang töltötte be a levegőt: a téli madarak hangja. Vörös és fekete keselyűk voltak, amelyek alacsonyan köröztek, amikor hűvösebbre fordult az idő. Szüntelenül károgtak, és a hangjuk néha már Gwen idegeire ment. Mintha a közelgő halál hangja lett volna.
Miután elbúcsúzott Thortól, elindultak a Szakadék mentén észak felé. Tudták, hogy ez az út vezet a Gyűrű nyugati felének legnyugatibb városába: Sziléziába. Ahogy haladtak, a Szakadék hátborzongató ködje hullámokban terjengett, rátapadva Gwen bokájára.
- Már nem vagyunk messze, úrnőm – mondta egy hang.
Gwen odapillantott, és Srogot látta állni a másik oldalán harcosai gyűrűjében, Szilézia jellegzetes, vörös vértjét, páncélingjét és csizmáját viselve. Gwent megérintette Srog kedvessége, hűsége édesapja emlékéhez, és az ajánlata, hogy Szilézia legyen a menedékük. Fogalma sem volt, egyébként mit tettek volna. Kénytelenek lettek volna Királyudvarhelyen maradni, és a mai napig ki volnának szolgáltatva Gareth árulásának.
Srog volt az egyik legtiszteletreméltóbb lord, akivel valaha találkozott. Mivel több ezer katona áll a rendelkezésére, és az ő ellenőrzése állt a Nyugat híres erődje, nem kellett volna tisztelettel adóznia senkinek. Ő mégis hűséget fogadott Gwen apjának. Mindig is kényes hatalmi egyensúly volt köztük. Gwen nagyapja idején Sziléziának szüksége volt Királyudvarhelyre; apja idején kevésbé; és az ő idejében egyáltalán nem. Sőt, most, hogy a pajzs nem védi őket többé, és hogy ilyen zűrzavar támadt Királyudvarhelyen, ők azok, akik rászorulnak Szilézia segítségére.
Természetesen itt voltak a legjobb harcosok – az Ezüstcsapat és a légió –, ahogy a több ezer, Gwent kísérő katona is, akik a király hadseregének felét tették ki. Srog mégis megtehette volna, mint a többi lord, hogy leereszti kapuit, és csak az övéiről gondoskodik.
Ehelyett felkereste Gwent, alattvalói hűséget esküdött neki, és ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájukat befogadja. Gwen elhatározta, hogy egy nap valahogy meghálálja ezt a kedvességet. Már ha mind túlélték ezt az egészet.
- Ne aggódj! – felelte lágyan, kezét gyengéden a férfi csuklójára téve – A világ végére is elmennénk, hogy beléphessünk városod kapuin. Igazán szerencsések vagyunk, hogy kitüntettél a kedvességeddel minket ezekben a nehéz időkben.
Srog elmosolyodott. Középkorú harcos volt túl sok, csatában szerzett forradással az arcán. Haja vörösesbarna, állkapcsa erős, és nem viselt szakállt. Srog talpig férfi volt, nem csak lord, hanem igazi harcos is.
- Az édesapádért tüzön-vízen át harcolnék! – válaszolta – Nem várok köszönetet. Nagy megtiszteltetés, hogy a lányát szolgálhatom, és így leróhatom az adósságom. Végtére is, az ő kívánsága volt, hogy uralkodj. Így hát, ha neked felelek, egyben neki is.
Szintén Gwen közelében vonult Kolk és Brom. Mögöttük több ezer sarkantyú, hüvelyben csilingelő kard és páncélt súroló pajzs folytonos zörgése hallatszott. Hatalmas hangzavar volt, amely egyre messzebb és messzebb jutott észak felé a Szakadék mentén.
- Hölgyem – szólt Kolk – Gyötör a bűntudat. Nem kellett volna hagynunk, hogy Thor, Reece és a többiek egymagukban induljanak a Birodalomba. Többünknek kellett volna jelentkezni, és velük tartani. Az én lelkemen fog száradni, ha valami történik velük.
- Ezt a küldetést választották – felelte Gwen – Ez a becsület küldetése volt. Akárkinek is kellett mennie, már úton van. A bűntudat ezen nem segít.
- És mi lesz, ha nem térnek vissza időben a Karddal? – vetette fel Srog – Nem telik sok időbe, míg Andronicus megjelenik a kapuinknál.
- Akkor szembeszállunk velük – jelentette ki Gwen határozottan. Próbált annyi bátorságot erőltetni a hangjába, amennyit csak tudott, és remélte, hogy ez egy kicsit megnyugtatja a többieket. Észrevette, hogy a többi tábornok is felé fordul, és őt figyeli.
- Az utolsó leheletünkig harcolni fogunk – tette hozzá – Szó sem lehet visszavonulásról, megadásról.
Érezte, hogy a generálisokat lenyűgözi. Ő is el volt ragadtatva a saját hangjától, és meglepte a bensőjéből előtörő erő. Az apja és a MacGil királyok hét generációjának ereje volt ez.
Ahogy tovább masíroztak, az út balra éles kanyart vett, és ahogy Gwen ráfordult, megtorpant az elé táruló látványtól.
Szilézia.
Emlékezett, hogy kislánykorában az apja elhozta ide kirándulni. Ez a hely azóta is vissza-visszatért álmaiban, a hely, amely annyira varázslatosnak tetszett számára. Most, felnőtt nőként megpillantva még mindig elakadt a lélegzete.
Szilézia volt a legszokatlanabb város, amelyet valaha látott. Az épületek, erődítmények, a rengeteg szikla – minden ősi, ragyogó vörösből épült. Szilézia magasabban fekvő fele, amely égig érő épületekkel, mellvédekkel és tornyokkal volt tele, a szárazföldre épült, míg az alsó fele a Szakadék szélébe lett beleépítve. A Szakadék kavargó ködje ki-be fújt rajta, beburkolta, ettől ragyogott és szikrázott fényben vörösen. És ettől tűnt úgy, mintha felhők közé épült volna.
Sáncai harminc méterre magasodtak, mellvédek koronázták őket, és végtelen sok fal húzódott mögöttük. A város valóságos erőd volt. Még ha egy hadsereg át is hatolt volna falain, le kellett volna ereszkednie a város alsóbb részeire, le a sziklákon, és a Szakadék szélén kellett volna harcolniuk. Ilyen háborút egyetlen hódító hadsereg sem szívesen visel. Emiatt maradt fenn a város ezer esztendeje.
Gwen emberei is szájtátva megálltak, és a lány érezte, hogy őket is lenyűgözi a látvány.