Apró regények (2. kötet)

Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.

A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele, elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre fullasztó görcs fogta el az asszonyt.

Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes apját.

– Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! – gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el: káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá.

Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!

Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a gombostűpénzt, a zongoraórákról tudni sem akart többé.

Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem volt arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa.

Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem lehetett változtatni a dolgokon.

Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul, kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva.

Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein, a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony lesz.

Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.

Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.

– Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez, mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá az asszony. Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk, mint a hogy vidéken szokás.

Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné. Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában, szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az utczára Heléna.

A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.

A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az özvegy felé nézett.

Tekintetük találkozott, meglepődtek. – Megérezték, hogy gondolatuk egy e pillanatban.

A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan. Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt, étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is.

Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A hirlapirónak se jutott még eszébe.

A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü volt terve is.

Pethes Antal – igy hivták a hirlapirót, – el fogja szöktetni Helenát. Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás megszünik, leánya asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának birtokába lép. Akkor bizonynyal adni fognak neki egy nagy összeget, melyből ama bizonyos főhadnagyért leteheti a házasságukhoz szükséges kaucziót.

Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes Antallal csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki bizonyos összeget, a mely az esküvő után Heléna hozományából fizetendő. Ő pedig annak fejében minden módon elősegíti azt a házasságot, mely különben sem rossz.

A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el. Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát. Érzékenykedett, mert még diákkorában házasságot igért egy szegény leánynak, a kihez verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény jó leányt, hanem – úgy vette észre – nem szereti többé.

Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság kápráztatja, hanem a leány egyedül.

És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos modor.

Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy kissé kerülgették a dolgot.

Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt brutálisan cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk előtt, sem a közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak.

Kezdődjék tehát a munka!

Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt szerelemről.

Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve beszél vele.

Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte. Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden szépet, jót.

A leány kiejtette kezéből a horgolást.

A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája után – megcsókolta a nyakát.

Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem lanyha szemei szikráztak.

A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.

A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.

Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban, mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt, szíva ugyanazt a villamos levegőt.

Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent. Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is. Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt is a gyónás vágya sodorta magával.