Rejtelmek (1. kötet)
- -
- 100%
- +
A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak. Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le a másikat, a fiatalt.
Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem. A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.
Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb mint az, és szegény fáradt. beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen homlokára és szemébe.
A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.
Milyen nyelven mondta? Hogyan, mit?
Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm». Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit mondott: «Holnap!»
Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen, megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm», nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány.
De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos, hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.
Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem, mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém, a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!
VII
A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.
– A szomszéd kisasszony hivatja, valami baj van!
Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész, olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak, mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a neveinket. Mindegy. A lány fölkelt és intett, hogy menjek utána a másik szobába és vigyem magammal a gyertyát is.
Megálltunk egy ágy előtt, a melyben halva feküdt az öreg asszony.
A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától, mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.
Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál, a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az okosság és a gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos. Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg asszony párnája alatt.
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.