Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet)
- -
- 100%
- +
BEVEZETÉS
Mikor Erdélyi János a Kisfaludy-Társaság megbízásából 1847-ben a Népdalok és Mondák czímű népköltési gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes gyűjtő idevágó panaszai a Népdalok és Mondák ugyane kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető értekezésben (később, újra lenyomatva, Kisebb Prózáinak első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában. De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.
Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban utána jártak a dolognak s lassanként sok értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a jelzett hézag mutatkozott.
1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában Nagy Lajos ‚Barcsai‘ czímmel egy székely népballadát közölt, melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt le elmondás után a Nyárád mentén.
Erdélyi János, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt, melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.
A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt. Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben, drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében, melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.
Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából. Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.
Jött 1863-ban Kriza János Vadrózsáinak gazdag kötete Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket. Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat ásnak ki.
Két év mulva (1865) megjelent Pap Gyula Palócz népkölteményeinek kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye, mely néhány szép népballadával ismét gyarapította a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe újra a dolgot s Arany László és Gyulai Pál, később Vargha Gyula szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk. Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők (Szabó Samu, Gálfi Sándor, Vas Tamás, Benedek Elek, Sebesi Jób, Török Károly, Abonyi Lajos, Vikár Béla, Mailand Oszkár, Sebestyén Gyula stb.), kik ez irányban immár a multak minden mulasztását helyrepótolták.
Külön kell megemlékeznünk Thaly Kálmán kuruczkorbeli pompás gyüjteményeiről (Régi Magyar Vitézi Énekek 2 köt. 1864. Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez. 2 köt. 1872. Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi korról. 1885.), melyek ennek az eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit hozták napvilágra a feledés homályából, köztük gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt fel Kálmány Lajos nagy gyűjteményeit is (Koszorúk az alföld vadvirágaiból. 2 köt. 1877–78. Szeged népe. Ős-Szeged és Temesköz Népköltése. 3 köt. 1881–91.), melyek a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai, szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül külön a Magyar Nyelvőrről meg az Ethnographiáról, mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei számára.
Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott a multban is. A székely balladákon legalább erősen megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord, egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik: a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek, sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést. Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák, melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek, mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.
Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek, de főkép a katona és szegénylegény. A nagy hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban, melyek már a déli románcznak megfelelő formákat öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek. Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek közt született balladáké.
Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét megváltoztatná.
Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam őket csoportosítani, a szerint a mint egy és más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb zamatúakat a Székely balladák czímű cziklus foglalja össze, mely után a kuruczkorbeli balladák következnek. Apró történetek czímmel a románczos verseket csoportosítottam s végül a Népballadák vegyesen fogják össze a többi epikai dalt.
A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.
Endrődi Sándor.SZÉKELY BALLADÁK
SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI
«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünkCsászár tömlöczébe, két gerezd szőlőért;Azután nem láttuk a napnak járását,Hódnak, csillagoknak változó forgását.»Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya.Szóval így felmondja császár szép leánya:«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak:Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,Hogy Magyarországba engemet bévisztek?»Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:«Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!»Azonnal elmene császár szép leányaAz apja házába;A kezéhez vevé tömlöcznek kócsait,A zsebébe tevé kevés aranyait,Sietve elmene s megnyitá az ajtót.Megindulának ők, onnan el, sietve,Mikor mentek volna, vissza-visszanézeCsászár szép leánya.«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak,Imhol jön, imhol jön az atyám tábora;Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnakS engem visszavisznek.»«Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya,Münket sem vágnak le, ha kard el nem törik,Téged se visznek el, ha az Isten segit.»Azon megérkezett a kegyetlen tábor.«Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,Ne hagyjam magunkat.»Elérte a tábor, harczba mene vélle.Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott,Visszajövetibe szekérutat csapott;A nagy táborból csak élve egyet hagyott:A ki menne haza s a hírt mondaná meg.Mikor az eltelék, – hogy elindulának,Igy mondja, igy mondja Hajmási László ezt:«Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,Hogy melyiké legyen császár szép leánya?»«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak!Érettem, de soha ne vagdalkozzatok:Hanem térdre állok, vegyétek fejemet.»Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom,Én neked bocsátom császár szép leányát,Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm:Hittel elköltözött hütes feleségem.»Err’ a szóra császár szép leányaHajmási Lászlónak ottan elmarada.Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,Hajmási László is kisasszonyt elvivé.MOLNÁR ANNA
Elindúla Ajgó MártonHosszú útra, rengetegre;Megtalálta Molnár Annát:«Gyere velem Molnár Anna,Hosszú útra, rengetegre.»«Nem mehetek, Ajgó Márton:Vagyon nékem csendes házam,Csendes uram, jámbor uram,Karon ülő kicsi fiam.»Hívta, nem jött, elrabolta.Elindúltak most már kettenHosszú útra, rengetegre;Megtaláltak egy burus fát,Leülének árnyékába.«Nézz egy kicsit a fejembe.»Hullni kezd az asszony könnye,«Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?»«Nem sirok én, Ajgó Márton,A mi hull, a fa harmatja.»«Nem hull most a fa harmatja,Mert éppen álló dél vagyon.»Fölindúla Ajgó MártonEkkor a fa tetejébe;Visszaejté a pallosát.«Add fel, add fel, pallosomat!»Felhajítja a pallosát,Ketté vágja az derekát.Felöltözik ruhájába,Térdig érő angliába.Elindula hazájába,Megállott a kapujába’.«Csöndes gazda, jámbor gazda,Adsz-e szállást az éjtszaka?»«Nem adhatok vitéz uram,Vagyon nekem síró fiam.»Addig kérte, mig megadta.«Csöndes gazda, jámbor gazda,Van-e jó bor a faluba?Hozz egy kupát vacsorára.»Mig az ura borért jára,Kigombolta a dolmányát,Megszoptatta síró fiát.FOGARASI ISTVÁN
Ablakba’ könyököl Fogarasi István,Mellette könyököl az ő testvérhuga.«Hallottad-e hírit, édes testvérhugom,Elköteleztelek bé Törökországba,Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?»«Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám!Adjon isten nékem inkább víg vacsorát,Víg vacsora után könnyü betegséget,Szép piros hajnalba’ világból kimulást.»Meghallgatá isten az ő kévánságát,Ada isten neki egy jó víg vacsorát,Víg vacsora után könnyü betegséget,Szép piros hajnalba’ világból kimulást.Eljöve, eljöve a nagy török császár,Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»«Virágos kertiben virágokat plántál.»Oda mene, oda a nagy török császár;Hát a virágok is mind elhervadoztak,Az ő szeretője pedig sehol sincsen.Visszajöve, vissza a nagy török császár,Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»«Leányok házában magát öltözteti.»Oda mene, oda a nagy török császár,Hát a leányok is mind gyászba öltöztekS az ő szeretője nyújtópadon fekszik.«Add ide, add ide, Fogarasi sógor,Add ide énnékem, gyürüsöm, jegyösöm!Csináltatok néki márvánkő koporsót,Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,Meg is megveretöm arany fejü szeggel,Meg is gyászoltatom hatvan katonával.»«Nem adom, nem adom, te nagy török császár,Csináltatok én is márvánkő koporsót,Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,Meg is megveretöm aranyfejü szöggel,Meg is gyászoltatom hatvan katonával,Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával,Apjával, anyjával szülötte földében.»BÁTORI BOLDIZSÁR
Asztalnál űl vala gyönge Judit asszon,Lábánál röngette szép arany bőcsőjit:«Beli, fiam, beli, szép futkosó fiam!Mert neköd nem apád Bátori Boldizsár;Im, az a te apád, erdéji kapitányA ki adta neköd szép arany bőcsőjit,Annak négy szarvába négy arany pereczöt,Osztán a fejedre bozsongi süvegöt.»Hát ajtón hallgassa Bátori Boldizsár.«Meg ne tagadd, asszon, mostan beszédödet.»«Bizon nem tagadom, lelkem jámbor uram,Leányokat szidom, a rossz leányokat:Virágomnak szépit nyilatlan leszőtték,Bokrétába szőtték, legényeknek tötték!»«Megtagadád, asszon, mostan beszédödet?Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!»«Minnyát nyitok, minnyát, lelkem jámbor uram!Hadd hozzam lábamba karmazsin csidmámot,Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.»De nem győzé várni, berúgá az ajtót.«Készülj, asszon, készülj hónap álló délre,A rózsapiaczra, a fővevő helyre!»«Hol vagy édes szolgám, legkedvesebb postám?Készítsd elő nekem hat lovas hintómat!»Ők elkészülének, el is indulának.El is indulának, oda is jutának.«Várj kicsit, várj kicsit, te fekete hóhér!Mert a halottnak is hármat harangoznak,Lám árva fejemnek egyet sem kondítnak.»Azomba érközik erdéji kapitány:Egyszer megforditsa, kétszer megcsókójja,Kétszer megforditsa, százszor megcsókójja;«Enyém vagy, nem másé, te asszonyi állat!»KÁDÁR KATA
«Anyám, anyám, édes anyám,Gyulainé édes anyám!Én elveszem Kádár Katát,Jobbágyunknak szép leányát.»«Nem engedem, édes fiam,Gyula Márton!Hanem vedd el nagy uraknakSzép leányát.»«Nem kell nekem nagy uraknakSzép leánya,Csak kell nekem Kádár Kata,Jobbágyunknak szép leánya.»«Elmehetsz hát, édes fiam,Gyula Márton!Kitagadlak, nem vagy fiam,Sem egyszer, sem másszor.»«Inasom, inasom, kedvesebb inasom,Huzd elő hintómat, fogd bé lovaimat.»Lovakat befogták, utnak indultanak.Egy keszkenőt adott neki Kádár Kata:«Mikor e’ színibe vörösre változik,Akkor életem is, tudd meg, megváltozik.»Megyen Gyula Márton hegyeken völgyeken.Egyszer változást lát a czifra keszkenőn.«Inasom, inasom, kedvesebb inasom,A föld az istené, a ló az ebeké.Forduljunk, mert vörös szin már a keszkenő,Kádár Katának is immár rég vége lett.»A falu véginél volt a disznópásztor:«Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nálatok?»«Nálunk jó ujság van, de neked rosz vagyon,Mert Kádár Katának immár vége vagyon.A te édes anyád őtet elvitette,Feneketlen tóba belé is vetette.»«Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.»El is menének ők a tónak szélire:«Kádár Kata, lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?»A tóba megszólalt Kádár Kata neki,Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.Édes anyja vizi buvárokat küldött,Megkapták meghalva, összeölelkezve.Egyiket temették oltár eleibe,Másikat temették oltár háta mögé,A kettőből kinőt két kápolna-virág,Az oltár tetején összekapcsolódtak.Az anyjok oda ment, le is szakasztotta.A kápolna-virág hozzá így szólala:«Átkozott légy, átkozott légy,Édes anyám, Gyulainé!Életembe rossz voltál,Most is meggyilkoltál!»KÁDÁR KATA
(Ujabb változat.)«Anyám, anyám, édes szülőm,Engedje meg szép kérésem,Hogy vegyem el Kádár Katát,Jobbágyunknak szép leányát.»Miklós urfi szépen kéri;Édes anya nem igéri:«Nem engedem édes fiam,Nem engedi az én rangom.»Miklós mondá az anyjának:«Kádár Katát szeretem csak,Csak egyedül Kádár Katát,Jobbágyunknak szép leányát.»Édes anyja azt feleli:«Abból ugyan nem lesz semmi!Vagyon lányuk az uraknak,Abból neked is juttatnak.»Miklós urfi megbusúla.Készül, indul bujdosásra.«Szolgám, szolgám, édes szolgámNyergeljed meg pej paripám!Menjünk, menjünk, a míg látunk,Legyen örök bujdosásunk.»Miklós urfi elindula,Azt meglátja Kádár Kata,A kapuját megnyitotta,Hogy Miklós bemenjen rajta.«Ne nyiss kaput, Kádár Kata,Nem megyek én most be rajta;Hanem megyek a világbaHoltig tartó bujdosásra.»Kádár Kata megbúsula,Miklós urfihoz így szóla:«Állj meg kincsem, szép Miklósom,Hadd adjam rád egy pár csókom!Adjak neked egy bokrétát,A kezedbe kézi ruhát.Mikor ruhám vérrel habzik.S a bokrétám hervadozik –Akkor leszen veszedelmem!»Elindulnak, mennek, mennek.Hosszu utnak, rengetegnek,A ruháját Miklós urfiEléveszi, megmegnézi, –Hát a ruha vérrel habzik,Bokrétája hervadozik.Mind a kettő azt jelenti:Kádár Katát most veszítik!Miklós urfi megfordula,Egy molnár gazdát talála,Kihez közel lovagola,Kihez ő ekképen szóla:«Hallod-e, te molnár gazda,Mi hir van a falutokba?»«Nincs ott ugyan semmi egyéb:Kádár Katát elvesztették.»«Hallod-e, te molnár gazda,Vigy el engem éppen oda,Hol elveszett Kádár Kata,Jobbágyomnak szép leánya.Pej paripám tied legyen,S minden ékes öltözetem.»Molnár gazda szót fogada,Miklós előtt elindula;Őt elvitte arra helyre,Feneketlen tó szélire.Onnét beszólalt a tóba:«Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?»Kádár Kata is szólalik:«Nálad nélkül alig telik.»Miklós urfi ezt hallotta,Szivét a bánat elfogta,Kezet fejére kulcsolta,S beléereszkedék hozzá,A nagy feneketlen tóba.Egyikből nőtt muszkáta szál,A másikból rozmarint szál,Addig-addig növekedtek,Vizen felül emelkedtek,S ott is összeölelkeztek.Miklós anyja ment sétálni,Megtalálta őket látni;Vizi buvárt elhivatá,Mind a kettőt kiásatá.Az egyiknek csináltattakFejér márványkő koporsót,A másiknak csináltattakVörös márványkő koporsót.Az egyiket eltemettékAz oltárnak eleibe,A másikat eltemettékAz oltárnak háta mögé.Az egyikből nevelkedettFejér márvány liliomszál,A másikból nevelkedettVörös márvány liliomszál.Ott is addig nevelkedtek,Mig össze nem ölelkeztek.PÁLBELI SZÉP ANTAL
«Anyám, édes anyám, bizony meg kell halnom,Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,Csináltatunk mü es egy csoda malmocskát.Az első kereke béla-gyöngyöt járjon;A középső köve ékes csókot hányjon;Harmadik kereke aprópénzt hullasson:Ez a szeretetnek első regulája!Ennek látni jőnek szűzek, szép leányok,Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»«Anyám, édes anyám, ereszszen el engemCsoda-malmom látni.»«Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni:Megvetik az hálót s megfogják az rókát.»«Anyám, édes anyám, bízon meg kell halnom,Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat;Annak látni jőnek szűzek, szép leányok,Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»«Anyám, édes anyám, ereszszen el engemErős vas-hid látni!»«Ne menj, fiam, ne menj erős vashid látni:Megvetik az hálót, megfogják az rókát.»«Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!»«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,Tedd holttá magadat;Neked látni jőnek szűzek, szép leányok,Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»«Anyám, édes anyám, ereszszen el engemA halottas házhoz.»«Többször nem jösz vissza a halottas háztól.»«Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!Kiért te meghótál, kapud előtt sétál.Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!Kiért te meghótál, udvarodon sétál.Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.»«Soha sem láttam én ilyen szép halottat!Szeme mosolygólag, szája csókolólag,Lába felugrólag.»Ő szépen felkele, szépen megölelé.BARCSAI
«Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra,Aj ki Kolozsvárra apám udvarába,Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot.» –«Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki,Anyám asszony bizon Barcsait szereti», –«Hallod asszony, hallod, mit ebeg a gyermek?»«Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.»Aval elindúla az asszony szavára,Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra.Mikor fele utját elutazta volna,Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,Ahajt megfordula, haza felé tére,Haza felé tére, hazájába ére.«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram!Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,Hadd kössem előmbe az előruhámat.»«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram,Hadd húzzam lábamba fejelés csizmámat,Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.»«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni.«Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!»«Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát:A szomszédba jártam, kerten átal hágtam,A nagy láda kólcsát ottan elhullattam,Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor,Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.»Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,Végig lehasittá az egyik oldalát,Csak kihengeredék Barcsai belőlle,Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle.«Hallod feleségem, hallod asszony, hallod,Három halál közzül melyiket választod?Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem,Avagy azt választod, reggelig virasztasz,Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?»«Három halál közzül én is azt választom,Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.»«Inasom, inasom, én küsebb inasom,Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot,Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat,A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot.Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,A sok ingyen gyólcsot fejire kössétek,Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok.Fejihez állitok egy oláh furujást,Lábához állitok egy czigán hegedűst,Fújjad, oláh, fujjad az oláh furuját.Huzzad, czigán, huzzad a czigány hegedűt;Fujjátok széltibe, huzzátok ízibe,Mostan hadd vigadjon feleségem szíve.»A HEGYI TOLVAJ
Odvas fenyőfának vagyon három ága,A legelső ága hajlott Moldovára,A második ága hajlott Kolozsvárra,A harmadik ága Kis-Magyarországra.Annak tetejében egy kis flegoria1,Kiben növelkedik egy nagy hegyi tolvaj.«Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra,Huzd elő félgyászos hintómat,Fogd eleibe négy szürke csitkómat;Én is hadd menjek el szerencse-próbálniKirály udvarára, királykisasszonyhoz.»Ő is elment,Felöltözött akkor, mint egy császárurfi,Beszállott királynak udvarábaFélgyászos hintóval,Négy szürke csitkóval.Mégis megkérte a király kisasszonyt hitestársul,Fel is tette félgyászos hintóbaA királyi kisasszonyt,Megcsapta ő szürke csitkóját,Ugy elment ő hetedhét országon,A mig utólérte a kis flegóriáját.Felszállott ő kis flegóriájába,Hát mondani kezdette:«Feleség, feleség, készits el engem,Hadd menjek el én is szerencsepróbálni,Keresztut-állani.»Ő fel is felkészitette,El is elment a hegyi tolvaj.Felesége ablakba üle,Ott a könnye hullani kezde.«Madár, kicsi madár,Vidd el levelemetAz én atyámnak.Ugyan ada férjhezEgy hegyi tolvajhoz,Ki most is oda vanKeresztut-állani,Ember-ölögetni.Inkább adott volna engemEgy szegény cigánynak.»A tolvaj ajtaján hallgatta,Hogy az ő felesége mint panaszol sírva.Azt mondja a hegyi tolvaj:«Asszony, feleségem, nyisd meg az ajtódat!»«Bizony mindjárt nyitom, édes jámbor uram,Csakhogy vegyem én fel halni való gunyám.Minden halottnak hármat harangoznak,Én uri fejemnek még meg sem kondítják.»A tolvaj tovább nem állhatta,Az ajtóját már berugta.«Mét sírsz, édes feleségem!»«Hogy ne sírnék, édes jámbor uram?Konyhán forgolódtam, cserefát tüzeltem,Cserefának füstje kihuzta az könyvem.»«Asszony, feleségem, inkább állasz-e teKét asztalvendégnek vigan gyertyát tartani,Mint most mindjárt fejed nélkül maradni?Szolgám, édes szolgám, menj le magad nekemA pincébe,Hozz fel magad nekem két kászu szurkotS két türedék vásznat.»Lábánál kezdette, fejénél végezteA vászonba tekerést.Mikor ő szurokkal kezdette csepegtetni,Akkor már a tolvaj nem volt hogy hová fusson,Mert ajtót, ablakot a királykisasszonyNemzetsége elállott.Ajtón, ablakokon reá lövödöztek,A nagy hegyi tolvajt mindjárt meg is fogták.A király megfogatta,Udvarába vitette,Négy délczeg csitkónakFarka után köttetteA nagy hegyi tolvajt.A várost véle meg is kerülték.Mikor már annyira ment, hogy megholt,Akkor a városnak négy szegire tétették,Onnét is fegyverekkel lelődözték,Már a királyi kisasszonynakNem is volt, hogy hová legyen;A szurok a testén mind el volt olvadva,Mint’ harmadnapok alattMeg kellett, hogy haljon.KŐMÍVES KELEMENNÉ
Ihol elindula tizenkét kőmíves:Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé.Ők is rakni kezdik magas Déva várát.A kit éjjel raktak: az nappal leomlott;A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!..Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves:Melyik’ felesége hamarébb kihozzaAz ebéd vékáját,Kő közé rakassék, ott megégettessékMagas Déva vára, halmára rakassék!Ihol elindúla az ő felesége,Az ebéd vékáját a fejire téveS a kicsi gyermekit a karjára véveŐtet is meglátta az ő kedves társa:«Istenem, istenem! támaszsz eleibeVagy két fenevadat: talán visszatérik.»Azt is elkerűlte.«Istenem, istenem!Támaszsz eleibe egy fekete felhőt,Hullas eleibe apró köves essőt;Talán visszatérik!»Azt is kikerűlte…‚Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!Istenem, istenem! mi dolog lehessen?Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!..‘«Azt a törvényt tette a te kedves társad:Melyik’ felesége hamarébb kihozzaAz ebéd vékáját,Kő közé rakassék s ott megégettessék,Magas Déva vára halmára rakassék.»‚Nem bánom, ha úgy is!Ha ugy megútáltad velem életed is…‘Az ebéd vékáját fejéről levették,Az ő kicsi fiát karjáról levették,Mikor térdig rakták, csak tréfára vette;Mikor övig rakták, bolondságra vette;Mikor csecsig rakták, ő valóra vette:‚Ne sírj kicsi fiam!Vannak jó asszonyok, neked csecsit adnak;Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek;Az égi madarak ágról-ágra szállnak,Neked csirikolnak, téged elaltatnak!..‘‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő öste!»Östét is elvárta, s nem volt édes anyja.‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!»Reggelt is elvárta, s nem volt édes anyja.Mind a kettő meghót!..BÁCS JANCSI