A vörös regina: regény

ELSŐ FEJEZET

Búcsút mondok csendes erdészházamnak és 1914 augusztus elején bevonulok, mint tartalékos közlegény, ezredemhez. – Új bakancsomat meg kell foltoztatnom és emiatt sok bajom támad. – Kopár orosz vidékek, fölperzselt házak. – Lángban álló mezei tanya, hol egy egész népes család szörnyű tűzhalált halt. – A Morelli-század átesik a tűzkeresztségen és »Stand«-ba jut.

Állami erdész vagyok a kincstár egyik felvidéki több ezer holdas birtokán, ahol kocsin is néhány óráig lehet utazni, amíg valaki kiérkezik az erdőségekből. Ott is laktam az erdőkben, egy mély völgyben levő magányos érdészházban, két kerülővel és a kutyámmal. Nőtlen ember vagyok, egyik polyák kerülőm szintén, a másiknak azonban van felesége, aki mindhármunk számára főz és mos. Hetenkint csak egyszer lovagolok be a városba bevásárlások végett, mert negyven kilométernyi utat nem szívesen tesz meg az ember, csak akkor, ha már elkerülhetetlenül muszáj. A másik legközelebb eső város, Dobsina, még messzebb van tőlem, több, mint ötven kilométer s az odavezető út háromszor oly fárasztó, mint ez a másik. Mindezt csak azért említem meg, hogy lássék, mennyire távol élünk mi ott az erdők mélységében mindentől, ami kultúrának és általában polgári életnek neveztetik.

Lehet, ez volt az oka, hogy amikor a háború kitörésekor, 1914 augusztus harmadikán, vagy negyedikén, megkaptam behívómat, hogy huszonnégy óra alatt vonuljak be ezredemhez, amelynek tartalékosa voltam, – épen akkor töltöttem be harmincegyedik életévemet – semmiféle felindulást nem éreztem, pedig tudtam, hogy ezúttal nem fegyvergyakorlatról, hanem valóságos és komoly hadjáratról van szó. Magam sem tudom okát adni, hogy miért, de az első pillanatban mintha még bizonyos elégedettséget is éreztem volna. Az járt a fejemben, hogy egyidőre ismét belecsöppenek az emberek közé és töméntelen fa, a tót és polyák parasztok, nemkülönben az erdei vadak helyett embereket, városokat, szóval életet fogok látni, amelyből éveken keresztül ki voltam közösítve. Persze, ha családom lett volna – nem fogtam volna így fel a dolgot – dehát senkim sem volt, sem feleségem, sem gyermekem, sem szüleim, akik szegények, rég pihennek, az ilyen magányos kakuk tehát nem hagy itt senkit, akiért aggódjék és miatta sem érez bánatot senki. Az egyetlen élőlény, amelyet sajnáltam otthagyni lusta öreg kerülőim gondozására, hűséges kutyám volt, a Zsandár. No, de meg is fenyegettem a vén lustákat, hogy kicserzem bőrüket, ha valami hiba talál esni a kutyámban, míg oda leszek.

Meg sem mondtam nekik, hogy hová megyek. Az ilyen csontos fejű vén parasztnak amúgy is mindegy. Nem érdekli ezeket már semmi, csak a róka, meg a farkas – annak is csak a bőre.

Még aznap összecsomagoltam holmimat és lóra ülve, egész éjjel nyeregben voltam, míg másnap reggel nyolc óra tájban végre beérkeztem a városba és jelentkezhettem ezredem laktanyájában.

Bizony, alig ismertem rá a máskor mindig csendes és néptelen városkára. Olyan volt az egész, mint egy tábor. A sok bevonuló rezervista ugyancsak elevenné tette, még a környéket is. S milyen vígak és hangosak voltak ezek az emberek. Majdnem valamennyinek virág volt a kalapja vagy kucsmája mellett, különösen a magyar legények tűntek ki szertelen hangosságukkal, amely úgy zengett végig a városkán, mintha valami nagyszerű lakodalom lett volna készülőben. Engem eleinte valósággal elkábított a nagy lárma és a sürgő-forgó roppant elevenség, amely mindenfelől egyszerre csapott le rám. Az erdők örökös csendje és békéje után most egyszerre ez a lármás zaj, – nem csoda, hogy szinte belekábultam, míg lassankint valahogy mégis hozzá tudtam szokni.

A kaszárnyából azzal küldtek el, hogy néhány napig várnom kell, míg a sor ránk – rezervistákra – kerül, mert elsősorban a lineabeli csapatok felszerelését kell befejezni.

– Vajjon meddig kell várakozni? – kíváncsiskodtam az őrmesternél.

– Három-négy napig – hangzott a válasz.

Nem igen örültem ennek a hírnek. Hazamenni erre a három-négy napra már nem volt érdemes, elhatároztam tehát, hogy ott maradok. Meg voltam akadva a lovammal is, ezen a bajon azonban hamar túlestem, mert alig tettem vele néhány lépést, egy kapitány már megszólított, hogy ez a ló is az avatás-köteles lovak közé tartozik-e? Megmondtam, hogy nem tartozik. Az állásomhoz tartozik, kincstári ló.

– Lefoglalom – szólt röviden a tiszt.

Le is foglalta és azt nagyon okosan cselekedte, legalább letettem nyakamról a gondját. Kaptam érte – nem is utalványban, hanem készpénzben – négyszáz forintot. Ha megkérdezik az árát, szívesen odaadtam volna százötvenért. Dehát nem kérdezték.

Aztán nem is négy napig, de öt napig lézengtem és lézengtünk, valahányan berukkolt tartalékosok csak voltunk, míg végre az ötödik nap a sorhadbeliek kivonultak a városból, és mi bevonulhattunk a kaszárnyába.

Annyian voltunk, hogy alig fértünk. És micsoda vígság verte fel a széles udvart, meg az egész rengeteg épületet. Az ember a saját szavát sem hallotta. Mindenki vídám és hangos volt. A tisztek tréfálkoztak velünk, az őrmesterek nyájasok, jókedvűek, szolgálatkészek voltak. A megszokott régi kaszárnyai gorombaságnak és nyerseségnek sehol semmi nyoma. Egy jóképű szakállas rezervista nagy komolyan ki is jelentette, hogy mindezen csodák után pedig okvetlenül össze fog omlani a világ…

A világ azonban nem omlott össze, minket ellenben annak rendje és módja szerint beöltöztettek és hamarosan kiadták az összes Rüstungot is. Minden finom, komótos és vadonatúj volt. Olyanok voltunk az új egyenruhákban, mintha csupamerő »extrában« feszítettünk volna és nem bejöttünk volna, hanem hazamenőben lennénk az extrában, hadd dagadjon odahaza, ha meglát, a Rózsi vagy a Kati szíve.

Pénzemet, mely a hazulról hozott százhúsz forinttal együtt, lovam árát is hozzáadva, ötszázhúsz forintot tett ki, ügyesen bevarrtam a blúzom belső zsebébe. Ezt a belső zsebet én csináltam, mert bévülről t. i. nincs zsebe a rendes katonai blúznak. Adjusztálni egyébként semmit sem kellett, úgy állt rajtam az új csukaszürke, mint a parancsolat. Hát hiszen jól megnőtt, nagy darab, olajbarna képű ember vagyok, rám nem kunszt ruhát szabni.

Nagyon jól festett volna bár két szál káplári csillagocska az új blúzon, dehát nem lettem annak idejében még káplár sem, mert örökös hadilábon álltam bemák-ivadék őrmesteremmel és emiatt persze meg is maradtam végig közlegény-sorban.

Láttam néhány pityergős jelenetet is, de nem sokat. Egy ráncosképű, töpörödött parasztasszony sírdogálása hatott meg mindössze különösebben. Ott állt szegény a kaszárnya kapujában és csendeskén törölgette könyeit. Három unokája vonult be. Egymaga maradt odahaza. Nem tréfa az, ha valaki már a hetven felé jár, mint ez az öreg néni. Mit fog ez csinálni egymagában, ha nem akadnak jó emberek, kik elhagyatottságában megvígasztalják és egyben-másban megsegítsék? Adtam szegénynek a pénzemből öt forintot. Megköszönte, de csak tovább sírdogált csendeskén ott a kaszárnya kapujában egészen estig.

Századomban – a »siegreiche 16-te Kompagnie«-ban – Morelli százados úron kívül csak két tiszt volt: főhadnagy úr Nagy és hadnagy úr Schultz. A százados bizony már jócskán idős úr volt – lehetett vagy ötvennégy-ötvenöt esztendős. Azokból a régimódi tisztekből való volt, akik sohasem mennek előbbre a századosi rangnál, – zömök termetű, kicsit ragyás, roppant lármás, azonban jószívű és emberséges katona volt – a legénység szerette, mintha apja lett volna. Nagy István főhadnagy – valóságos óriás volt a százados úrhoz képest – fekete, mint az ördög, de vakmerő is, mint az ördög. Jobban tudott káromkodni, mint egy tucat huszár, különösen ha kártyázott és vesztett. Már pedig mindig kártyázott és mindig vesztett. Schultz hadnagy úr teljes és tökéletes ellentéte volt mindenekben: elegáns, finom, szőke fiatalember. Mintha mindig valamely illatszeres skatulyából lépett volna ki, akár jött, akár ment. Soha a keztyüjén egyetlen foltocskát nem látott emberfia. Azonban tehette. Igen gazdag bécsi sörgyárosnak volt a fia, – pénze mindig bőven volt és ki is adta urasan – ebben nem volt hiba. Hallottam, hogy a Bataillon valamennyi tisztje be volt nála »dőlve« kisebb-nagyobb summák erejéig, ami tekintélyét persze toronymagasságnyira fokozta, de nem hallottam, hogy ezzel a hatalommal visszaélt volna. Magyarul nem sokat tudott.

A kilencedik nap délutánján felolvasott ezredparancsból megtudtuk, hogy még aznap este be leszünk vaggonirozva, elhagyjuk a városkát és egyesülni fogunk az előreküldött rendes csapatokkal.

Nem mondhatnám, hogy valami rendkívüli sürgés-forgás lett volna a parancs vétele után, vagy túlsok lekonyult fejet láttam volna. Akadt egynéhány ebből is, de igazán nem sok. Sőt majdnem azt mondhatnám, hogy a legénység legjava-része még örült is a dolognak, legalább nem kellett tovább elszenvednie hozzátartozói szomorkodását, ami ilyenkor elkerülhetetlen.

Nekem könnyű dolgom volt, – utánam és érettem nem lamentált senki. De hogy én se vigyem el szárazon, arról gondoskodott a balszerencse egy kiálló szeg képében, amelybe belebotlottam és kiszakítottam oldalvást az új bakancsomat. Ritkán szoktam káromkodni, de most igazán nagyon mérges voltam a saját ügyetlenségemre. Már most csak hamar egy csizmadiát, aki a repedést befoltozza. Elindultam suszter-vadászatra és a közeli utcában találtam is egy májsztert, aki kész volt a repedést – negyven krajcárok fejében – azonnal befoltozni. Be is foltozta. Csakhogy egy kicsit összébb találta húzni a bőrt, semmint kellett volna, ennélfogva éreztem, hogy a bakancs bizony szorítja a lábamat. A májszter biztatott, hogy egy-két óra alatt »kijárom« és akkor nem fog szorítani. Ez csak az elején van így, mert a bakancs különben is új. Ha azonban mégis szorítani találna – hozzam vissza és szívesen kifejti s megint újra visszavarrja a foltot.

Este hét órakor teljes Mars-Adjustirungban, felkészülve álltunk a kaszárnya udvarán. Az ezredes a front elé lovagolt és beszédet intézett a legénységhez. Nagyon lelkesen beszélt, én azonban egy szót sem értettem az egészből, mert igen messze álltam a középső fronttól. A beszéd után felharsanó hurrákból és mennydörgő éljenekből következtetve, az ezredes úr alighanem a legénység szája íze szerint szónokolhatott.

Azután vezényszók hallatszottak, kivonultunk a kaszárnyából és kimasiroztunk a pályaudvarra. A fél város apraja-nagyja kísért. Elárasztottak szerencsekívánatokkal és teméntelen virággal. Még akkor is hullott a virágeső, amikor a végeláthatatlanul hosszú katonai vonat szép lassan kicammogott a pályaudvarról és mindegyre távolodott a kendőket lobogtató, éljenző és még a távolból is búcsúzkodó közönségtől.

*

A menázsi-szünetek leszámításával, amikor a vonat megállt, s szabad volt leszállanunk – négy teljes napig szakadatlanul mentünk észak felé. Igaz, hogy förtelmesen lassan mentünk. Az ember már a második napon sem tud magával mit kezdeni, hát még a harmadikon és a negyediken! A vidám nótázás már a második napon megszűnt. A virágot pedig sok legény már az első nap kidobta mérgében a kocsiból. Én nem dobtam ki a magamét. Általában sokkal jobban tűrtem az unalmas utat, mint társaim, akik nem voltak hozzá szokva, – mint én – hogy félnapokig egy helyben gubbasztva lessenek valamely ravasz erdei vadra.

Hát hiszen azért eléggé úntam biz ezt a szörnyen lassú és lábakat, kezeket zsibbasztó utazást. Meg aztán aggasztott a bakancsom is. Megint éreztem, hogy a rácsapott folt tájékán szorít. Hol levetettem, hol megint felhúztam, – próbáltam tágítani is – de biz az nem engedett. Keserű szemrehányásokat kezdtem tehát magamnak tenni, hogy nem mentem vissza a májszterhoz, aki ajánlkozott, hogy kibontja és újra varrja a foltot. Végre is csak az a reményem maradt, hogy ebben a mostani száraz és meleg időben, ha nem is enged a folt, majd enged esze nélkül, ha egyszer amúgy istenigazában átázik és ellágyulnak konokul kemény erkölcsei.

Ebben az időben igen nagy meleg volt. Az áthevült levegő szinte reszketni látszott a kiszikkadt föld közelében, amely csak úgy ontotta magából a forróságot. Minden pocsolya fenékig ki volt száradva, még a nádasok is. A felrepedezett agyagos föld oly keményre szikkadt, hogy nemcsak gyalogos embert, de talán még ágyúkat is elbírt volna. A marhakocsik, melyekben minket szállítottak, napközben valóságos kemencék voltak. Ez talán még jobban kifárasztotta az embereket, mint a négy napos út. Már alig állták. Volt olyan is, aki elég hangosan, a tiszturak füle hallatára mondta ki véleményét… baj azonban ebből a szabadszájúságból sem lett. A mi Morelli századosunk épen oly dühös volt, mint a legénység s ugyancsak sűrűn emlegette a »schweinerei«-t. Pergamen-színűre égett, ragyás arca szinte rángatódzott a haragos türelmetlenségtől. A Nagy főhadnagy úré nemkülönben. Azt, amit ez az óriás hangosan kimondott, semmiféle papiros nem tűri meg. Csak a mindig finom Schultz hadnagy úr nem mondott soha semmit, amin az illendőség fennakadhatott volna.

De hát egyszer a leghosszabb prédikációnak is vége szokott lenni. Véget ért a negyedik nap délutánján a mi megpróbáltatásunk is. Megérkeztünk rendeltetésünk helyére – a határra, vagy talán még azon is túl.

– Auswaggonirung! Kiszállni emberek!

Mondhatom, hogy soha életemben parancsot szívesebben és fürgébben nem hajtottam végre. Szinte repültem kifelé a gyalázatos marhakocsiból, mint a gummilabda! Végig is mértem egész hosszúságommal az anyaföldet, de oda se neki! És nem törődtek hasonló csekélységekkel a többiek sem. Azt a szapora kifelé bomlást, ami itt elkezdődött! Egymás hegyin-hátán ugráltak ki az emberek a kocsikból… ki a hasára esvén, ki az orrára… de csakhogy künn volt!

Délután öt órára elkészültünk a menázsival is. Igen jó levest, marhahúst és pörkölt tarhonyát kaptunk, minden ember annyit, amennyit csak meg tudott enni.

Fél hatra »Vergatterung«-ot fújtak.

Cudar meleg volt, de ezzel most már nem törődtek az emberek. Lengedezett valami kicsi szél is, s ez annyira amennyire elviselhetővé tette a forróságot. A fődolog az volt, hogy nem ültünk a marhakocsikban.

A vidék, amit be lehetett látni, nem volt valami szép. Kopár dombok, lankás emelkedések, messze elnyúló lapos völgyek látszottak a távolságban. A legtávolabbi láthatárt sem zárták be a hegyek. Lehet, hogy alföldi ember más szemmel nézte volna ezt a vidéket, mi azonban egy szálig hegyvidéki emberek voltunk, hát persze, hogy csunyának találtuk.

Este nyolc órakor lekanyarodott a regiment egy elég mélynek látszó völgybe.

A fordulóról már észrevettük, hogy odalenn katonai tábor van. Sátrak szürke vászna tűnt szembe jókora területen. Gulába rakott fegyverek nagy sokaságát vettük észre a sátrak vonalában, tábori konyhák füstje szivárgott a szél irányában, amely most valamivel élénkebb jóindulattal hűtötte le homlokunkon a verítéket.

Szemmértékkel mérve, egy teljes divizióra becsültem a lenn táborozó katonaságot. Később megtudtam, hogy jól taksáltam, mert tényleg a mi hadosztályunk táborozott itt már hét nap óta. Mi voltunk az utolsó tartalékosok, akik még hiányoztak. A mi bevonulásunkkal komplett hadilétszámon állt a divizió, amelynek vezére báró G. altábornagy úr ő excellenciája volt. A fiatal sorhadbeliek ismerték, mi öregebbek nem.

Fél kilencre lenn voltunk a völgyben.

Roppant zajos fogadtatásban részesültünk, amikor bevonultunk a táborba, – olyan hurrázás és éljenzés harsogott felénk, mintha már megvertük volna az ellenséget. Fogalmam sincs róla, miért örültem magam is, hogy már itt vagyunk, de örültem és még sokkal jobban örültem volna, ha lábamon az az átkozott bakancs-folt nem komiszkodott volna.

Amint kijelölt helyünket a táborban elfoglaltuk és komócióba tehettük magunkat, azonnal levetettem a bakancsomat. Azt reméltem, hogy talán a kapca gyűrődött össze a folt tájékán, azért szorít most jobban, mint eddig, – de bizony a kapca símán fogta körül a lábamat. Megint csak szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem használtam fel a majszter ajánlkozását és hittem a »kijárás«-ban – most persze már későn, mert más bakancsot itt nem kaphattam. Kivághattam volna ugyan a varrást, de hátha esős idő fogja felváltani a forróságot – mit csinálok lyukas lábbeliben? Az ördög vigye el ezt az egész dolgot.

A meleg nem engedett napszállta után sem, de nagyon szép csillagos éjszakánk volt.

A tábor-őrszemeken kívül mindenki aludt. Én sokáig nem tudtam elszunnyadni. Hátamra fekve bámészkodtam a csillagos égre és elkalandoztam, gondolatban, haza, erdeim közé. Vajjon mit csinálhat két lustám, ha nem kell tőle tartaniok, hogy a sarkukban vagyok? Szegény jó kutyám! Hogy kereshetett az engem napokig, míg végre belenyugodott, hogy egy darabig nem fogjuk, egymást látni.

Hm… de hátha soha többé nem fogjuk egymást látni? Lám, lám… ez eddig eszembe sem jutott. Igazán egy pillanatig sem gondoltam rá eddig, hogy voltaképen ez az eshetőség sincs kizárva…

Most, hogy eszembe jutott – úgy éreztem, hogy semmi hatással sincs reám. Elvégre, aki olyan életpályát választott magának, mint én, annak arra is lépten-nyomon el kell készülve lennie, hogy valamelyik tettenért vadorzó gyorsabb talál lenni és hamarabb röpít golyót a fejembe, mint mi az ő fejébe, punktum… eddig van és igazán nincsen tovább. Az erdőségek mélységeiben járván, sohasem tudtam, hogy mikor és honnan leshetnek rám ezek a gazfickók, – hozzá voltam tehát szokva, hogy minden egyes utamon a fejemmel játszom. Innen van, hogy a halál gondolata rám semmiféle különösebb hatást nem tehetett.

A csillagok állásából következtetve, lehetett tizenegy óra is, amikor végre magam is elaludtam.

Reggelre kelve nagy örömmel tapasztaltam, hogy a forróság valamennyire engedett és ami még jobban megörvendeztetett, az a bakancsom kegyes engedékenysége volt, – alig éreztem, amikor felhúztam. Derék dolog! Egészen kényelmesen tudtam benne járni. Arra persze ebben a pillanatban nem gondoltam, hogy reggel az ember lába jelentékenyen kisebb, mint napközben, ha már munkában van.

Öt órakor már az egész tábor fenn volt. A konyhákon főtt a kávé, az emberek egy a táboron keresztül folyó, elég bő vizű érben mosdáshoz láttak. A naposok parancsot hoztak, hogy fél hétre mindenki legyen készen, mert lehet, hogy ezt a táborhelyet a divizió egy része el fogja hagyni. Úgy is volt. Valamivel fél hét óra után úgy a tábor jobb-, valamint balszárnyán, ahol mi lógeroztunk, élénk mozgolódás támadt.

Századparancsnokom, Morelli kapitány úr, szinte futva érkezett meg a hadiszállás felől és izgatott arccal, mindazonáltal büszkén és nagyon elégedetten közölte tisztjeivel és a legénységgel, hogy a regiment keleti »Vorhut«-jának (elővédjének) az ezredes úr a mi századunkat rendelte ki. Also auf.

Tíz perc alatt készen voltunk. Morelli kapitány úr nyeregbe kapaszkodott és kicsit borízű, rekedtes hangján elkiáltotta magát:

– Vorwärts, fiaim, éljen a haza!

Dörgő éljennel válaszoltunk és elindultunk észak-keleti irányban a táborhelytől. Marsközben egyszer még visszanéztem. Az jutott eszembe, hogy látjuk-e még vajjon valaha azokat, akiket most ebben a határszéli völgyben hátrahagytunk? Miért jutott ez épen most eszembe, igazán nem tudom.

Délelőtt tizenegyig szakadatlanul mentünk.

Keresztülhaladtunk egy kis erdőcskén is. Silány erdőcske volt biz ez, odahaza inkább csak ciherszámba mehetett volna.

Útnak, vagy útfélének itt már híre-hamva sem mutatkozott. Még marhacsapást sem láttunk, pedig már jókora darab földet hagytunk a hátunk mögött. Se szarvasmarha nem járt itt, sem ember. Mert bizony embert sem láttunk. Felkapaszkodván egy lankás hágóra, ott egy nyírfákkal körülszegett tisztáson végre megpillantottuk az ember – nyomát. Csak a nyomát és nem az embert.

Egy porig leégett tanya vagy más efféle szerdék lehetett, ami itt szemeink elé került.

Az épület földig le volt égve, közel ehez a hamurakáshoz még két másik hamurakás is szürkéllett, talán az ólak vagy kukorica-kasok maradéka. A szegény fák megperzselve szomorkodtak a pusztulás e néma helye felett, amely találgatásainkra semmiféle választ nem adhatott.

Röviddel esti hét óra előtt az erdő szélére érve – mintegy ezer lépésnyi távolságban – megint nagyon csúnya látvány ütközött váratlanul a szemünk közé.

Az innen tovahúzódó legelő közepén egy nagy tanya állt lángokban.

Rengeteg koromfekete füst és szikrázó perje vágódott föl a levegőbe. A recsegést egészen az erdőig hallottuk, holott jó ezer lépésnyi volt a távolság. Három hosszú szín-féle épület, a lakóház, a hátulsó kasok és ólak, nemkülönben a szalma-és széna-kazlak égtek. Óriási fekete füst szállongott különösen a kazlak felett. Egy-egy pillanatra semmit sem lehetett látni, csak ezt a vastag, szikrával kevert, széles lökésekkel szerteszét gomolygó fekete füstöt… Szabad szemmel is észre lehetett venni, hogy a megriadva ide-oda futkosó barmokat lovas katonák fogdossák össze és terelik hátra az égő tanya mögé.

Rövid vártatva Morelli kapitány komolyra keményedett ragyás arcát pillantottuk meg az erdő szélén. Megállt egy bokor alatt és nyomban gukkerezni kezdte az égő tanyát. Azután magához intette a tiszt urakat és látszólag semmivel sem izgatottabban, mint ahogy a manővereken szokta, így szólt:

– Fél szotnya kozák. Meg fogjuk őket támadni.

A többit a tiszt urak is tudják, mi is. Általános, heves fegyver-ropogás indult meg az egész vonalon. Megfoghatatlan! Az emberek – ez volt első tűzkeresztségük – oly dühösek lettek saját fegyvereik hangjától, mintha az ördög bújt volna beléjük. Mintha a puskák dörrenése és a könnyedén tovaszálló lőporfüst egyenként valamennyit felbőszitette volna…

Felugráltak a rajvonalból és szuronnyal rohantak az égő tanya felé, hogy a még el nem menekült kozákokat kézrekerítsék. Mert ezek a gyújtogató rablók csak alig tíz percig állták a tüzet, azután menekült, aki tudott. Harminc-harmincöt lehetett a vad iramban menekülők száma, a többi szerteszét szóródva, részint halva, részint megsebesülve hevert a földön. Az emberek nagyszerű pontossággal lőttek, a kapitány úr meg lehetett elégedve a »trefferek«-kel, amelyekkel egyébként soha sem volt megelégedve. Mire öregedő lábaival ő is a tanyához ért, a legénység már az életben maradt kozák lovasok lefegyverzésével is elkészült. A halottakat összeszedték és valamennyit egymás mellé fektették a fűbe, hogy a kapitány úr is megvizsgálhassa őket.

Ezen munka közben egy rémülten sikongató kis leány és egy bevérezett arcú idős asszony bújt elé a füstös romok mögül. A szerencsétlen lerogyott a kapitány úr elé és zokogó hangon, kétségbeesve, fuldokló sírással beszélt… beszélt… beszélt…

Nem értettük meg, hogy mit beszél, mert messze álltunk tőle, de láttuk, hogy zsidó és most már mindent megértettünk.

Egyedül maradt a szerencsétlen a mellette sikongó vézna kis leánnyal, a kozákok legyilkolták egész háznépét, s a holttesteket bedobálták a tűzbe. A kapitány úr ragyás arca lángolt a dühtől.

– A kutyák… a kutyák… sziszegte felbőszülve.

Az égő épületek ezalatt rendre összerogytak. Amikor a hosszú földszíntes lakóház fedele összeomlott – hatalmas szikrafelhő vágódott fel nyomában a levegőbe és oly vastag füst csapódott szét, hogy egy-két pillanatig mindnyájan eltűntünk benne. Az emberek köhögési ingert kaptak a büdös füsttől s szaporán retiráltak hátrafelé, hogy friss levegőhöz jussanak. Még benne voltunk a vastag füstben, midőn a már-már izzó hamuvá leégett kazlak közelében váratlanul egy lövés esett.

Morelli kapitány úr azonnal odafordult és bosszankodva tudakolta annak a szamárnak a nevét, aki patront felejtett a fegyverében. Azt hitte, hogy »schlamperei« történt, pedig most az egyszer nem schlampereiről volt szó. Én már csak akkor érkeztem oda, midőn az emberek elszörnyedve jelentették a kapitány úrnak, hogy az egyik foglyul esett kaukázusi kozák altiszt, aki addig mozdulatlanul várta két szuronyos legény között a sorsát és akit elfelejtettek megmotozni – egyszerre csak revolvert rántott, s villámgyors mozdulattal arrafelé lőtt, ahol a kapitány úr állott. A golyó azonban célt tévesztett és a szegény Schmidt őrmester hátát ütötte át, aki háttal állt az orgyilkos kozák felé és nem is sejthette, hogy veszélyben forog.

A következő pillanatban a nekivadult gyilkos már le volt fegyverezve, de ez persze a szegény őrmesteren nem segített. A lövés után még visszafordult és mondani akart valamit… Azután szép csendesen megfordult a sarka körül, leült a földre és előrehajtotta fejét annyira, hogy sipkája a pernye közé esett. Mindjárt utána, abban a percben, amint az emberek melléje térdeltek, hogy segítsenek rajta, ha lehet – nagy csomó vér buggyant ki száján, tagjai reszketni kezdtek, s a szegény őrmester egész hosszában elnyúlt a földön… Mire a reszketés megszűnt, szája kinyílt, szemei kitágultak és megüvegesedve, meredten bámultak üregeikben…