Végzetes tévedés: Regény

BENICZKYNÉ BAJZA LENKE

Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek, de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.

Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út, göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna, hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában, de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és – mi lehetne nagyobb szerencse egy kezdő iróra – hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz, Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy könyvvel.

Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is, éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának nyujtotta kezét.

Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.

Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi- társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát, látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban, kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.

Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a következő évben már három regénye jön (Az első nyom. – A porban született. – Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban már négy (A vér hatalma. – Zárt ajtók mögött. – Saját kezébe. – Az erdei lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó, ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a legszembetünőbb.

Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő nénikéje.

Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.

Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a nemzeti szinház közönsége – ahogy ő szokta magát a regényeiben előkelően kifejezni – «fel ette hűvösen fogadta».

Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton, mely áthajlott életútja fölött – az utolsó mozdulatáig, az utolsóig, mellyel az örök éjszakába lép.

Meghalt – 1905. április 2-án.

Mikszáth Kálmán.

I

– Ernesztine, a kalapomat.

– Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.

– Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve, mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó tekintete mulattatni látszott úrnőjét.

– De hát hova megy, grófné?

– Hányadszor kérded ezt, Ernesztine? – folytatta a tükörtől visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem csúfolódva ejté ki szavait. – Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz tudod, hogy rossz helyre nem megyek!

– Nem tudom.

Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát e tekintetre sötét szégyenpír borítá.

– Elment az eszed? – kérdé azután tőle meglepetve. – Így nem szokás rendez-vousra menni. Azonkívül tudod, hogy férjemet szeretem.

– Azt nem mondtam s nem is úgy értettem, de mire való ez az álruha?

Grófné, ki ezreket költ öltözékére, s a legelegánsabb dáma a legmagasabb társaságban, nem röstel így menni az utczára, gyalog…

Titkos útra!

– Csak nem ülhetek ily öltözékben fogatomra? – viszonzá Hermance. – De mind a mellett ne hidd, hogy oly helyre megyek, mi ellen bárkinek kifogása lehetne.

– Hogy mit hiszek ezekről az utakról, melyek évek óta tartanak és ismétlődnek, az az én dolgom, – viszonzá vállát vonva, s kevés tisztelettel a komorna, majdnem kétértelmű hangon, mit csak olyan cseléd engedhet magának, ki úrnőjét felnőni látta.

– Gondolj, a mit akarsz! – viszonzá félig haraggal, félig mosolylyal az úrnő, s helyet foglalt egy karszékben és kinyujtá szép, hosszúkás formájú lábát.

– Húzd föl a sárczipőm s add ide az esernyőm.

Ernesztine szó nélkül engedelmeskedett, mialatt kipillantott az ablakon, melyen át az égen sötét felhőket lehetett látni, mik vihar közeledtét jelenték.

Hermance grófné készen volt s kezébe vette az esernyőt és indult az ajtó felé.

– Mit mondjak, ha a gróf haza jönne? – kérdé Ernesztine.

– A mit akarsz… Mondd, hogy sétálni mentem.

– Ilyen időben?

– Gondolj ki valamit! – kiáltott föl Hermance türelmetlenül, s kisietett az ajtón és nem a főlépcsőn haladt le, kilépve az előszobából, hanem egy melléklejárás felé haladt, hol a cselédség szokott le – és fölfutkosni, s mely a hátulsó kapuhoz vezetett.

Kilépve az utczára, melyben a palota állt, melynek tulajdonosa Eszthey Bertalan gróf volt, sietve haladt azon végig, azután egy mellékutczába tért be, mely meglehetős hosszú volt, de melyen végighaladva, daczára az esős alkonynak, meglassítá lépteit, s vidám, gondtalan mosolylyal haladt előre, mintha már nem volna sietős dolga…

Az üzletekben egymásután gyultak föl a lámpák s az utcza is megvilágosodott a villámfénytől és Hermance meg-megállt egyik-másik egyszerű üzlet kirakata előtt, mosolyogva szemlélvén a szegényes holmikat, porczellánt, kalapot, czipőket stb., mintha kedve telnék ilyeneket is látni.

Azután tovább haladva, ismét egy másik utczába fordult. Az eső már esni kezdett, mely eddig csak cseperészett, s kifeszíté esernyőjét és gyorsabban folytatta útját.

Itt-ott a mellette elhaladók megfordultak utána. Magas termete, elegáns tartása feltünt, mert ilyen alak nem igen szokott este ilyen mellékutczákban járni; még csak fátyol sem volt az arczán és jól lehetett látni finom fehér bőrét, nagy kék szemét, divatos frizuráját, mely hullámos göndörödésben környezte arczát, s bár túl volt már a legelső fiatalságon, szépségét, mely inkább bájos volt, mint szabályszerű, nem lehetett tagadni.

Végre elérte útja czélját, a házat, melyet keresett.

Belépett a kapun, becsukta esernyőjét és lassan fölhaladt a lépcsőn, mely széles volt, tömör márványból készült hajlított karrácscsal, mint a hogy a legujabb házaknál szokás most alkalmazni, s az emeletre vezetett, melyre fölérve, Hermance grófnő az első számú ajtónál megállva, gyorsan, idegesen csöngetett. Az ajtó fölött nagy betükkel czímtábla ékeskedett arany betükkel, melyre a következő írva:

«Özv. Obren Adolfné leánynevelő intézete.»

Pár pillanat mulva megnyilt az ajtó, s fekete ruhás, fehér kötényes és ugyanolyan fejkötős fiatal nőcseléd tekintett ki rajta.

– Ah, a nagyságos asszony! Méltóztassék belépni, éppen levelet készültem vinni számára a postára, – kiáltott föl a leány.

– Nekem? – kérdé megütközve Hermance, s derült kifejezésű arcza elkomolyodott, sőt mint a cseléd észrevette, elhalványodott.

– A nagyságos asszony czímére írva nálam van. De most az szükségtelen, mind a mellett átadom. Tessék belépni.

Hermance után becsapódott a nagy szárnyas tölgyfaajtó, s ő követte a leányt. Vonásai nyugtalanságot fejeztek ki, mi mozdulatain is meglátszott, lassú, vontatott lépéssel haladt vezetője után, ki tágas, diszes terembe vezette, s gyorsan fölcsavarva a villamos gombot, percz alatt fény árasztotta el a szobát, mely beléptük alkalmával teljesen sötét volt.

– Itthon van Obrenné asszonyság? – kérdé a grófné.

– Azonnal megjelentem, hogy vendég érkezett – viszonzá a kérdett, s eltünt egyik mellékajtón.

Hermance kezében tartá a neki czímzett levelet, de nem bontá föl. Szórakozottan tekintett a betükre, s mind nagyobb nyugtalanság és feszültség látszott az arczán.

Midőn Obrenné belépett, sietve tett pár lépést felé, ki alacsony, gömbölyű termetű, mintegy ötven éves hölgy volt, s arczkifejezésével, hajlott orrával, és keskeny ajkaival szigorú hatást tett, s most különösen komor volt.

– Kegyed írni akart nekem? – kérdé Hermance, a kezében tartott levélre mutatva.

– Méltóztassék helyet foglalni, grófné, – viszonzá a háziasszony, – mert a mit mondani akarok, hosszú lesz és – kellemetlen; s mialatt vendége leült, ő is helyet foglalt vele szemben.

– Dózia? – kiáltott föl Hermance nyugtalanul.

– Igen, Teodózia kisasszonyról lesz szó!

– Milyen ünnepies bevezetés, máskor Dóziának hívta.

– Mint növendékemet… Most többé nem azt, mert, mert…

A grófné halálsápadt lett, s önkéntelen összecsapta kezeit.

– Mit beszél… Hogy értelmezzem szavait? – kérdé remegő hangon.

– Egyszerűen azt kell tudatnom, hogy pártfogoltját nem tűrhetem tovább intézetemben, s legkésőbb holnap méltóztassék őt innét elvinni, de ha lehet, jobb szeretném, ha még ma távoznék.

– De hát mi okból, valami rosszat követett el?

– Természetesen!

– Szabad tudnom, mi az?

– Megirtam a levélben, de most élőszóval mondom el, miután itt van méltóságod. Dózia tegnap este el akart szökni az intézetből… Miért, kivel, mi okból? Azt nem lehet tőle kitudni. Kérdéseimre nem felel, sír, zokog, de vallomásra nem szánja magát.

– És hogy jöttek rá szándékára? – kérdé elfojtott lélekkel Hermance.

– Növendéktársnője árulta el, ki észrevette, hogy kis bőrtáskája a duzzadásig meg van tömve, s a pamlag alá rejtve, mely máskor üresen hevert szekrényében.

– És Dózia be is vallotta szökési szándékát?

– Semmit sem vallott; mint mondtam, sír, zokog, de egyetlen szót sem lehet belőle kivenni.

– De édes asszonyom! – kiáltott föl örömmel Hermance, – ha így van, akkor nem tudni, hogy ő csakugyan el akart-e menni. Lehet az csak föltevés az ön részéről.

– Az kétséget nem szenved, – viszonzá hideg, száraz hangon Obrenné, – különben behivom, beszéljen ő maga. Grófné iránt talán közlékenyebb lesz.

Obrenné távozott, s pár percz mulva kisírt szemű, igen szép, alig tizenhét éves leánykával tért vissza, ki lehorgasztott fejjel követte, s midőn megpillantá Esztheynét, kinek ottlétére, úgy látszott, nem volt elkészülve, megállt a küszöbön, mintha nem merne közeledni.

A grófné kérdő, fájdalmas, szomorú pillantással függesztette arczára szemét, mely igen finom, nemes szabású s bájos volt, aranyszőke hajjal bekerítve, melynek néhány göndör fürtje homlokára hullt, s majdnem finom ivezetű szemöldökéig ért a tündöklő szempár fölött.

– Dózia! – kiáltott föl Hermance meglepetve, mert e perczben egészen más alak állt előtte, mint kit utolsó ittlétekor látott egy hónap előtt. Annak komor, daczos, sötét tekintetű arcza elhatározottságot mutatott, s a grófné fölugorva helyéről, hozzá futott, és megragadta lefüggő hideg kezeit.

A leány nevének hallatára zokogásban tört ki és gyorsan elvonva a grófnétól kezét, azt arczára tapasztá.

– Ne sírjon, hanem beszéljen, – kiáltott rá szigorúan Obrenné. – Nekem nem felelt, most itt az ideje, hogy megvallja bűnét a…

Gyorsan elhallgatott Hermance egy figyelmeztető pillantására.

– Beszélj, gyermekem, – mondá a grófné szeretetteljes hangon… – Tudod, mivel vagy vádolva, s mondd el, igaz-e az, vagy nem. Légy őszinte hozzánk.

Dózia félve emelte fel szemeit, s azt a hatást tette, mint mikor a kis gyermek menedéket keres a büntetése elől; tekintete esdeklő volt, s kifejezte lelki szenvedését, de nem felelt, azután ujra lesüté fejét.

– Nincs semmi mondanivalód, Dózia? – kérdé megdöbbenve a grófné.

A leányka fejével intett, hogy nincs, s folyton könnyek hulltak arczára.

– De felelnie kell! – kiáltott föl bosszúsan Obrenné. – Tagadnia lehetetlen szökési szándékát. Táskája be van csomagolva, de azt mondja meg, hova akart menni, s miért szándékozott elhagyni házamat – titokban?

Dózia konokul hallgatott.

– Nos tehát, most belátja, asszonyom, hogy itt nem maradhat. Nem! Egy óráig sem… Ha még bevallaná bűnét s bocsánatot kérne! De így nem lehet őt itt megtűrni.

Hermance arcza nagy aggodalmat fejezett ki. Oly nehéz helyzetben volt, hogy nem tudta kitalálni, mit tegyen, s azért még egyszer ujra kezdte vallatását, még pedig az előbbinél kissé szigorúbb hangon.

– Látod, Dózia, mily következései vannak szándékolt távozásodnak, s meg lehetsz győződve, hogy magad sem tudod, mi vár a jövőben rád! Azért beszélj. Valld be bűnödet, mondd el, miért és hova akartál menni. Mi szándékod volt, s ki csábított arra, hogy távozzál.

– Senki! – kiáltott föl megrettenve a leányka s gyorsan letörlé könnyeit.

– Ez nem valószinű! Hova mehettél volna te egyedül? Hisz nem is ismersz senkit rajtam kivül.

– És még is úgy kell lenni, – szólt hévvel közbe Obrenné. – Mert ismeretséget nem köthetett az intézetben senkivel; különös fényt vetne ez házamra. – Dóziának egy önkéntelen mosoly röpült keresztül ajkán, mi a két hölgyet megdöbbentette.

– Csak nem akarja állításomat kétségbevonni? – kérdé elfojtott dühvel

Obrenné, kinek hangja reszketett a fölindulástól.

– Nem!

– Hát mit akart jelenteni az a kétértelmű mosoly?

– Nem vettem észre, hogy mosolyogtam volna, – viszonzá sóhajtva

Dózia. – Nincs is okom rá.

– Az már igaz, – folytatta majdnem kárörömmel Obrenné s gyorsan a grófnéhoz fordult.

– Szives lesz magával vinni Dóziát, asszonyom. Mert, mint mondtam, itt nem maradhat. Valamennyi növendékem tudja ezt a szégyenletes esetet s helytelen példát merítenének belőle, ha Dózia csak egy nap is még az intézetben maradna.

Eszthey grófné lesujtva állt helyén s nem tudta kitalálni, mit tegyen, mialatt Dózia érdekkel, feszülten tekintett rá s látta rajta a tusakodást, mi észrevehető csodálkozásra gerjesztette.

– Most bámul? ugy-e? – kérdé gúnyosan Obrenné. – Talán azt hitte, tárt karokkal fogadják s még egy doboz czukrocskát is kap gyönyörű viseletéért…

– Nem, azt nem gondoltam! – kiáltott föl hévvel a leány. – Sőt tudom, hogy rosszul cselekedtem, de…

– Nos, halljuk tovább.

– Többet nem mondhatok, de anyámtól bocsánatot kérek.

– Azt hiszem, ezek után nem lesz megengedve, hogy a nagyságos asszonyt mamának nevezze, – mondá Obrenné. – Tudja, hogy maga csak fogadott gyermeke neki, kitől ő hálát és alázatosságot várhatott volna és dicséretes viseletet talált.

– Tudom, – viszonzá halkan, szomorúan Dózia.

Most Hermance szemei teltek meg könnyel, s betakarta arczát, és ez a mozdulat, s levert tartás oly nagy bánatot fejezett ki, hogy a fiatal leány láthatólag megdöbbenve, percz alatt mellette termett és letérdelt előtte.

– Bocsánat, – rebegte alázatosan, mialatt ujra zokogásban tört ki.

– Ez már valami, – mondá diadalmas arczczal Obrenné. – Legalább mutatja, hogy megbánta bűnét! De én nem hiszek neki.

Hermance meleg pillantást vetett a leánykára s kezét hajára tette.

– Állj föl, Dózia, – mondá remegő hangon. – Gondolkodnunk kell, hogy mit tegyek veled, miután itt nem maradhatsz.

Dóziát láthatólag megdöbbentették e szavak, s mialatt elhagyta helyét, feszült félelemmel vizsgálta a grófné arczát, ki Obrennéhez fordulva, majdnem félénken mondá:

– Csak egy napot türje meg őt itt, asszonyom, csak huszonnégy órát, míg kitalálom, mitévő legyek.

– Nem lehet, nem tehetem.

– Csak huszonnégy óráig, holnap este eljövök érte és elviszem.

– Lehetetlen, lehetetlen!

– Most igazán nem tudom, hova vigyem… Istenem, Istenem… Dózia, ha tudnád, ha csak sejtenéd, mily bonyodalmakba kevertél engem és magadat.

A leány mind nagyobb csodálkozással szemlélte ezt a vergődést és nagy nyugtalanság látszott rajta.

– Bocsánat, asszonyom, de nem tehetem. Elveszteném minden növendékemet, ha engedékenységemnek hire menne, – ismétlé Obrenné.

– Kitől tudnák azt meg?

– Növendékeimnek nem tilthatom el, hogy ne írjanak szülőiknek a történtekről. És tizenegyen vannak… A mit pedig annyian tudnak, az nem marad titokban.

Hermancenek lesütött feje kifejezte, hogy a mit Obrennétól hallott, azt be kell látnia, mert annak igaza van.

Mély, nehéz sóhaj röppent ki ajkán s Dóziához fordulva mondá:

– Végy köpenyt és kalapot, s menjünk!

A leány gyorsan megfordult és elhagyta a szobát.

– Hova viszi őt, grófné? – kérdé egyszerre észrevehető nyugtalansággal az intézet főnöknője.

– Alkalmasint haza… Hova vihetném?

– És a gróf?

– Fölösleges erről beszélnünk, – mondá türelmetlenül, majdnem büszkén és hidegen Hermance. – Valamit kell vele tennem, ha ön kérésemet megtagadja, nem hagyhatom őt az utczán.

– Én pedig nem koczkáztathatom jó hirnevemet, állásomat. Ezt beláthatja, grófné.

– Tehát hagyjuk abba a vitát, de ki kell mondanom, hogy nem hittem volna önről, miként ily kegyetlen tudjon lenni, ismerve helyzetemet.

– Nem tehetek másként. De adhatok tanácsot. Van egy nővérem. A külvárosban lakik. Jómódú katonatisztné, s van egy olyan korú leánya, mint Dózia. Ő rövid időre befogadná.

– Megtenné ő ezt? – kérdé érdekkel, majdnem örömmel a grófné.

– Szivesen küldök neki ajánlatot, s ő megteszi. A saját érdekemben fogom őt arra kérni.

– Hol lakik?

– Messze. A Soroksári-út legvégén, eltart oda az út kocsin félórát.

Ekkor, mintha figyelmeztetni akarná a falon függő nagy óra a beszélőket, nyolczat ütött.

– Ah Istenem! – kiáltott föl ijedten Hermance. – Már is elkéstem; otthon kellene lennem, két órája, hogy elhagytam a házat, s ez az ebéd ideje nálunk.

– Akkor nem tudom, mit tegyünk. Azonban ne mondja grófné, hogy nem adtam a legjobb akarattal tanácsot.

– A minek azonban nem vehetem hasznát!

– Az nem az én hibám, hanem a körülményeké, s kérem azoknak betudni, – mondá Obrenné feltünő nyugtalan hangon.

– Igaza van, – veté oda kissé hidegen Hermance. – Mind a mellett nem marad más hátra, mint hogy haza vigyem Dóziát.

Obrenné lesütött szemekkel hallgatott és Esztheyné még egy kisérletet tett.

– Ha például kétszeres árat fizetnék Dózia ittlétéért? – kérdé bátortalanul; de az öreg nőnek vér szökött arczába ez ajánlatra.

– Miféle véleményben van rólam méltóságod, hogy ilyet ajánl? – kérdé őszinte vagy tettetett megbotránkozással. – Itt nem pénzről van szó, hanem erkölcsi lehetetlenségről!

– Bocsánatot kérek… – rebegte Hermance elpirulva s az ajtó felé fordult, melyen Dóziának jönnie kellett.

– Remélem, grófné, nem neheztel szavaimért, – mondá kissé nyugtalanul az intézet tulajdonosnője, érezve, hogy elutasító hangon ejti ki szavait.

– Nem neheztelek, de megvallom, rosszul esik nyilatkozata, meggondolva, hogy mi mindent…

– Tett méltóságod az én intézetemért, – folytatta hévvel Obrenné. – Pártfogásába vette, növendékeket ajánlott, stb., a miért én hálás is leszek, a míg élek; de ha már erről beszélünk, ne vegye rossz néven, ha viszont azt is fölemlítem, hogy nagyon nehéz lett volna Dóziát előkelő intézetben elhelyeznie a tudott körülmények miatt, s én csak azért vettem ide, mert a grófnénak szívből hálás tisztelője vagyok!

– Ha tudná, mily nehéz helyzetben vagyok… – rebegte Hermance, mialatt szép szemei megteltek könnyel.

– Sejtem, s éppen azért tettem kivételt, és ha Dózia jól viselte volna magát, soha nem állt volna be a szomorú kénytelenség, bármeddig maradhatott volna nálam. De ismétlem, grófné, itt az én lételemről van szó! Ha kitudódnék, hogy ő szökni akart intézetemből, s én azt büntetés nélkül elnéztem, elveszíteném minden növendékemet s koldulni mehetnék.

– Talán nagyon is tragikusan veszi ezt a dolgot, kedves Obrenné! – sóhajtott Hermance. – Végre is semmi sem történt. Gyermekes meggondolatlanság volt az egész, mi ily fejlődő leányoknál gyakran előfordul.

– De történhetett volna! És még csak azt sem lehet Dóziából kivenni, hova szándékozott menni, hisz tudtommal egyetlen ismerőse sincs a városban, így mondta nekem méltóságod, nemde?

– Nincs senkije rajtam kívül, s megfoghatatlan előttem ez az eset. De remélem, nekem majd vallani fog, – mondá Eszthey grófné az órára pillantva, s mind nyugtalanabbnak látszott, de ekkor lépett be Dózia kalappal fején, s kis útibőrönddel kezében.

– Most siessünk! – kiáltott föl hozzáfordulva Hermance, – végy bucsút

Obrenné asszonyságtól, és kérj bocsánatot tőle.

De a leányka csak némán hajtá meg magát, s ajkai nem nyiltak föl.

Egyetlen szót sem ejtett ki, s az ajtó felé fordult.

Obrenné kétértelmű mosolylyal tekintett utána, s Esztheynéhez fordulva, mondá:

– Láthatja, grófné, mily rossz hajlamai vannak ennek a gyermeknek. Daczos, zárkózott, engedetlen és örülök, hogy megszabadultam tőle, de tanácslom, vigyáztasson rá.

Dózia hallotta e nyilatkozatot, s ajkán gúnyos, keserű mosoly repült keresztül, mialatt Esztheyné kezét nyujtá Obrennének, azután követte Dóziát, kivel némán haladt le a lépcsőn a legelső kocsiállomásig, hol fogatba ültek.