Végzetes tévedés: Regény

III

A következő nap reggelén Hermance grófnő korábban csöngetett komornájának a szokott időnél. Rosszul aludt, vagy jobban mondva, alig aludt valamit; folyton ama kérdéssel tépelődve: hol helyezze el Dóziát, kit legörömestebb tartott volna egy ideig magánál, de hát az leheletlen volt és gondolni sem mert arra…

A csöngetésre Ernesztine azonnal megjelent, még pedig oly különös kifejezéssel arczán, hogy a grófné rápillantva, nyugtalanul kérdé:

– Mi bajod, Ernesztine? Egészen ki vagy kelve magadból.

– Hogyne, grófné! Képzelje, az a fiatal leány eltünt szobájából és a házból.

– Lehetetlen! – kiáltott föl Hermance s gyorsan felült ágyában.

– És mégis úgy van! Ma korán reggel fölébredve, láttam, hogy ajtaja tárva, melyet tegnap bizonyos daczczal és bosszusággal ő maga csukott be orrom előtt, egyetlen szót sem szólva hozzám, de arczán láttam, hogy nem tetszik neki a lakás.

– És ma? – kérdé elfojtott lélekzettel s elhalványodva Hermance.

– Mint mondtam, ma reggel tárva volt ajtaja, ágya érintetlen, kis fekete utitáskája sincs a szobában s az vele együtt eltünt. Úgy látszik, magával vitte.

– Nem tudom, mit gondoljak, Ernesztine s majdnem azt kell hinnem, tekintve ellenszenvedet iránta, hogy segédkezet nyujtottál neki a távozáshoz, – kiáltott föl bosszusan Hermance, mialatt kiugrott ágyából s öltözni kezdett.

A komorna egykedvüen vonta föl sovány vállait s mondá:

– Ezt a bizalmatlanságot nem érdemlem meg, különösen ily jött-ment miatt…

– Hallgass! Te nem tudod, ki az a leány, valamint azt sem képzeled, mily keserüséget okoz nekem távozása!

Ernesztine a legnagyobb bámulattal tekintett rá.

– Ha így beszélt volna velem tegnap, grófné, egészen másként gondolkoztam volna a kisasszonyról, – mondá némi gúnynyal, mialatt segített úrnőjének az öltözködésben, kin nagy levertséget látott, sőt azt is észrevette, hogy annak szemében könnyek csillognak, mi végleg kihozta sodrából.

– Te nagyon merész kezdesz lenni, Ernesztine! – mondá haraggal Hermance. – Azelőtt szó és megjegyzés nélkül teljesítetted rendeleteimet, most titkaimba akarsz avatkozni… Bármily régen vagy mellettem, ezt nem türöm.

– Isten mentsen, grófné. Ezt a szemrehányást nem érdemlem meg, de azt a leánykát valami titokszerüség veszi körül, minek következményeitől félek, s ez nyugtalanná tesz.

– Siess öltözékemmel, a gróf már várni fog a reggelinél, s tudod, hogy ő türelmetlen. Most nincs időm a megfoghatatlan esetről tovább beszélni, de annyit mondhatok, hogy különös szinben tünik föl az a ház, hol ilyen történhetik, és te magad, kinek közvetetlen szomszédságából valaki éjnek idején távozhatik.

A komorna annyira meg volt lepetve e szigorú nyilatkozaton, hogy nem tudott felelni, s minden további szó nélkül öltöztette föl úrnőjét, ki azután sietve ment egyik szobába, mely a nagy ebédlő melletti, kis reggeliző terem volt. Itt szokták a házasok együtt elkölteni reggelijüket, s hol Eszthey gróf már várakozott nejére, ki szokott elegáns pongyolájában jelent meg, mert nem annyira ő, mint férje sokat adott a divatos öltözékre!

Bertalan gróf jó kedvvel ült az asztalhoz, de feltünt neki neje halványsága.

– Valami bajod van? – kérdé tőle aggodalommal, – vagy még mindig nem szünt meg főfájásod.

– Semmi, rosszul aludtam, kellemetlen álmaim voltak.

– Pedig én is kellemetlent akarok mondani, – folytatta mosolyogva

Eszthey. – Jobban meg kellene válogatnod a házban lakó személyzetet!

Éjjel ki – és bejárnak a palotából. Tegnap éjfélkor távozott innét valaki, midőn hazajöttem.

– Éjfélkor? – kérdé visszafojtott lélekzettel Hermance, s keze, mely a teás csészét tartá, reszketett.

– Vagy valamivel később, midőn hazajöttem, s a kis kapu zárját kulcsommal kinyitottam, egy női alak surrant ki mellettem, és futott az utcza hosszában tova.

– Miért nem tartóztattad föl? – kiáltá oly szenvedélyes izgatottsággal a grófné, hogy férje csodálkozva tekintett rá.

– Mert csak akkor vettem észre, midőn kint volt az utczán.

– Az lehetetlen!

– De úgy van. Beléptemkor kiesett számból a szivar, s azt lehajolva keresgéltem, ezalatt a kapu egy pillanatig tárva maradt, s ő ezt a perczet fölhasználva, kisiklott az utczára.

– Így nem is láttad őt?

– Nem, de fürge, könnyed mozdulatairól itélve fiatal lehetett, mert mint a nyul, röpült végig az utczán.

– Utána néztél?

– Hogyne, sőt utána is mentem volna, ha a sötétben el nem tünik szemem elől.

Hermance gondolkodva nézett maga elé.

– Van fogalmad róla, ki lehetett? – kérdé a gróf.

– Sejtelmem sincs, de tudakozódni fogok utána.

Oly különös, szórakozott hangon ejté ki Hermance e szavakat, hogy férje mindjobban meg volt lepetve, de azt hivén, hogy annak kellemetlen arról beszélni, elejté a tárgyat s kérdé:

– Mikor jön vissza Anika?

– Utolsó levelében azt irta, hogy pár nap mulva.

– Úgy látszik, jól mulat, s talán mégis teljesül óhajtásunk a házasságra nézve.

– Nagyon összeillő pár lenne!

– Mintha egymásnak teremtették volna őket, s ezenkivül Jakab egyike a leggazdagabb embereknek és születésére nézve sem hagy kivánni valót!

– Mindez úgy van, de az, a mi fő, az egyéniségében és jellemében rejlik. Sokszor aggódtam a miatt, hogy Veronika ebben a szomorú társadalomban nem talál olyan férjet, ki méltó volna hozzá, mert ő egészen más, mint a mai leányok.

– Ebben igazad van, ő különös teremtés. A fővárosi élvezetek egészen érintetlenül hagyták jellemét, s olyan, mintha soha ki sem mozdult volna hegyeink közül, – mondá gondolkodva, de nagy melegséggel hangjában Bertalan gróf, – s félek, ha ez a házasság nem jönne létre, nem fog találni olyat, ki megértené őt s boldog lenne vele.

– Azt én is hiszem, pedig ő nem olyan leány, ki boldogtalanságában kárpótlást keresne. A szépségét csodálók terhére vannak, a társadalmi sikerek, luxus, stb. érintetlenül hagyják, s majdnem azt mondhatnám, hogy mindenütt egyedül, elhagyatva érzi magát, még közöttünk is, kik mindent megteszünk, miről tudjuk, hogy örömet szerez neki és éppen azért gyakran reszketek miatta. A hozzá hasonló természetek ritkán vagy soha sem érik el azt, mit az élettől várnak, de mind a mellett szeretném, ha Béla kissé hasonlítana hozzá.

– Az egészen más! – kiáltott föl kissé zavartan Eszthey. – A férfit más mértékkel kell mérni, mint a nőt, s Béla, bár kissé könnyelmű, de ki nem volt az közülünk húsz éves korában, s ő kifogástalan, derék, jó fiú.

– Az atyák sokat elnéznek fiaiknak, s talán ebben rejlik a későbbi baj és szomorúság, mit azok szüleiknek okoznak.

– Lassan kiforrják magukat s később megcsendesednek.

– Nem mindegyik! s félek, hogy fiunk nem azok közül való!

– Fölösleges és időelőtti félelem!

– Mondd csak, Bertalan, óhajtanál te Veronikának olyan férjet, mint

Béla?

Eszthey kissé megzavarodott erre a kérdésre.

– Nem! De a többi leányok nem is olyanok, mint ő, s meg vagyok győződve, hogy Béla boldoggá fogja tenni feleségét, ha egyszer megnősül.

– A boldogság nagyon relativ fölfogás, s félek, hogy e tekintetben nem értünk egyet…

– Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy Béla fölött nem kell aggódnunk; ő sokban hasonlít hozzám, s azt hiszem, nem lehet kifogásod ellenem, mint férj ellen, – mondá nevetve a gróf és az asztalon át melegen nyujtá kezét nejének, mit az megszorított, de ajkait, talán akarata ellenére, egy áruló sóhaj hagyta el, minek hallatára Eszthey kissé meglepetve vizsgálta arczát.

– Mit jelent ez a sóhaj? – kérdé enyelegve, de szemöldökei összerándultak.

– Semmi különöst… De bevégeztük a reggelit, s én megyek és tudakozódni fogok az éjjeli szökevény felől.

– Ne büntesd nagyon szigoruan, azonban ne nézd el az ilyen éjjeli kirándulásokat, ha nyomára jösz kilétének, – mondá nevetve Bertalan gróf, s mindketten elhagyták az ebédlőt.

Hermance, bármily nagy erőfeszítéssel igyekezett a reggelinél nyugodtnak látszani, úgy érezte, hogy tűkön ül az egész idő alatt. Ajka beszélt, gépiesen mondta el félelmét fiára nézve, reményét leánya házasságát illetőleg, de gondolatai másfelé kalandoztak, s midőn bemehetett szobáiba, sietve kereste föl Ernesztinet, ki összekulcsolt kezekkel látta őt belépni, s arczán leírhatatlan nyugtalanság és aggodalom volt kifejezve.

– Semmi nyom! – kiáltott föl a komorna. – Már az egész házat kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet, de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék…

– Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról! – kiáltott föl haragban kitörve a grófné. – Hogy és miként tünt el ama fiatal leány, azt én már tudom; kisurrant a kiskapun, midőn a gróf hazajött, s nyitva hagyta maga után pár pillanatig az ajtót, de hogy jutott odáig, sötétben, tájékozatlanul, innét, ebből a szobából rajtad keresztül? … Azt kivánnám megfejteni, mi majdnem hihetetlen.

Az öreg komorna szájtátva hallgatta e gyorsan, idegesen kiejtett szavakat.

– A gróf eresztette ki? De hát ő mit gondol róla? – kérdé bámulva.

– Nem eresztette ki, de midőn kinyilt a kapu, ő kiosont mellette, s futott az utczán végig. A gróf utána nézett, de már messze volt, s azt hitte, valamelyik cselédleány szaladt ki a palotából.

– Ez valószinű lehetett volna! De hát miért ment el, s hova lett?

– Azt az Isten tudja, s én csak annak szeretnék nyomára jönni, hogy ment ki innét?

– Valószinüleg mélyen elaludtam és nem vettem észre távozását, – mondá bűnbánóan Ernesztine. – Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.

– Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.

– Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte? – kérdé Ernesztine haraggal.

– Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg nyomában nem vagyok.

E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett, gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül tőle tudhatott meg valamit.

A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg volt előre beszélve.

Ez volt reménye, s ezért kereste föl újra Obrennét, ki csodálkozva látta őt belépni, ki előtte való nap, ha talán nem is haraggal, de mindenesetre nehezteléssel távozott tőle.

Azonban mindjárt az első pillanatban látta Hermance arczán, hogy az valami rendkivüli ügyben jött hozzá. A grófné rendesen vidám, mosolygó arcza nagyon komoly volt, viruló bőrét halványság borítá, szemei alatt fekete karikák huzódtak, nagy nyugtalanságának jelei, s ajka szorosan lezárva, alig birta az őt fogadó nő üdvözlését viszonozni.

Egész megjelenésén bú, gond és fájdalom volt kifejezve.

– Mi baja, grófné? – kérdé megdöbbenve Obrenné, midőn vendége helyet foglal s ő állva maradt előtte.

– Dóziát keresem, ki tegnap eltünt házamból, hova őt innét magammal vittem.

– Dó-zi-a eltünt? – kiáltott föl bámulva és megrettenve Obrenné, ki nem tudta hamarjában, mit gondoljon e kijelentésről.

– Nyom nélkül! Gondolhatja lelkiállapotomat, s azért jöttem, hogy egy Klára nevű hölgyről tudakozódjam, ki barátnője neki, s kihez innét menni szándékozott. Ennyit kivettem belőle, többet nem tudok róla.

– Klára? Ez lehetetlen! Lamberth Klára itt van házamban, nem mint növendék, mert már húsz éves, de gyámja kért, hogy pár hónapig itt maradhasson, mialatt társalkodónőt szerez neki, s birtokára küldi, mert gazdag árva leány, nincs senkije… De az nem nyujthatott Dóziának segédkezet a távozásra. Nem, azt nem hiszem.

– És még is úgy kell lenni. Dózia ugyanezeket beszélte róla, de vezetéknevét nem mondta meg. Tehát itt van az a Klára, s ma nem távozott hazulról?

– Tudtommal nem. De ő jöhet-mehet a nélkül, hogy engedelmet kérjen, sőt egy idős hölgy naponkint eljön érte, hogy sétálni, olykor szinházba kisérje. Ma azonban, azt hiszem, még nem távozott az intézetből.

– Nézze meg, kérem, s ha itt van, hivja ide.

– Mit akar vele, grófné?

– Kikérdezem Dózia felől.

– Félek, hogy nem teljesíthetem kivánságát, mert nem tehetem ki őt gyanunak… Sértve érezhetné magát.

– Nem fogom őt gyanuval sérteni. Igérem, hogy általános kérdéseket intézek hozzá, azt, hogy nem sejti-e, mint Dóziának jó barátnője, hova tünhetett az el éjnek idején?

– És ha ő csakugyan tudna arról, reméli, grófnő, hogy őszintén fog felelni?

– Nem szavaiból, de viseletéből fogom megtudni, hogy tud-e Dóziáról.

És talán ha látja rémületemet, őszinte lesz irántam.

– Alig hiszem. Ezek a mai leányok nagyon erős és határozott egyéniséggel birnak, különösen az ilyen árvák, kik korán megszokják az önállóságot, – mondá Obrenné, habozva ejtvén ki szavait s Hermancenak föltünt, hogy arcza és hangja nagyon tétovázó és egész lényén nagy izgatottság látszott.

– Ismeri annak a leánynak körülményeit? – kérdé a grófné.

– Azt nem állíthatom, – viszonzá gyorsan, majdnem ijedten a kérdett s leült vendégével szemben. – Mindössze annyit tudok róla, hogy Lamberth Klárának hivják, hogy gazdag, független, árva s gyámja Holcsi ügyvéd volt eddig, de őt mielőbb nagykorusítani akarja.

– Így már értem, a mit Dózia beszélt, – kiáltott föl Hermance megörülve, hogy egy csekély fölvilágosítást kapott Dózia barátnőjének körülményeiről.

– Dózia beszélt Kláráról?

– Megigértem neki, hogy nem tudatom önnel, miként ő csalta el innét Dóziát, ki hozzá akart menni, midőn elhagyja az intézetet… Most azonban fölment adott szavam alól az, a mi történt s elárulom Dózia szövetségesét.

– Nem hiszem! – kiáltott föl Obrenné láthatólag elhalványodva. – Dózia nem mondott igazat.

– Én pedig meg vagyok győződve, hogy ő a valót beszélte, s Klárát kell kikérdeznünk a szökevény holléte felől.

– Ha titokban akarták tenni, Klára nem fog vallani és végre is ő nem tartozik nekem vallomással, – mondá mind nagyobb zavarral és nyugtalansággal az intézet főnöknője.

– Ellenkezőleg! Vagy azt akarja, hogy a rendőrséghez forduljak? Azt is megteszem, ha nem tudok másként Dózia nyomára jönni, – mondá a grófné jól szemügyre véve Obrennét, kinek viselkedése mind gyanusabb, vagy legalább is különös volt előtte.

– Azt ne tegye és nem teheti, grófné, – mondá megdöbbenve Obrenné, – mert annak beláthatatlan s ki nem számítható következményei lehetnének. Gondolja meg saját helyzetét és vegye fontolóra, hogy nekem mennyire árthatna, ha nyilvánossá lenne ez a dolog.

– De hát mit tanácsol ön nekem?

– Tanácsot adni nem tudok, de hogy lássa, miként kezére járok, behivom

Klárát, mit nem kell mondanom, hogy nem szivesen teszek.

– Abban nem kétkedem, azonban nem állhatok el kivánságomtól, hogy vele beszéljek, mert Dóziát nekem így vagy úgy, de föl kell találnom.

Obrenné a határozottan kiejtett szavakra gyorsan elhagyta helyét, s kisietett a szobából, de tartásán nagy nyugtalanság és levertség látszott, mit a grófné nem tudott megmagyarázni magának.

Alig volt azonban pár perczig távol, visszajött, mondván, hogy a kit keresett, már nincs otthon, kevés idő előtt hagyta el a lakást.

– Úgy megvárom őt, – jelenté ki Esztheyné.

– Az soká fog tartani, mert olykor ebédre is kimarad, azonban talán holnap ilyenkor fáradhatna ide méltóságod.

– Holnapig már huszonnégy órát vesztünk s nekem a bizonytalanság türhetetlen. De mindenekelőtt beszéljen nekem erről a Kláráról valamit. Ki ő, kik voltak szülői, s hogy került önhöz?

– Elmondom, a mit tudok róla, – viszonzá Obrenné s visszaült kis idő előtt elhagyott helyére.

Hermance feszült érdekkel várta szavait.

– Egy napon – kezdé Obrenné – öreges úr lépett be hozzám, megnevezte magát, hogy ő Holcsi Kálmán fővárosi ügyvéd s egy kérelemmel jött, tudniillik, hogy fogadnám be rövid időre unokahugát és árva gyámleányát, ki huszadik évében van, most jött ki a kolostorból, hol növekedett s zárdaszűz akart lenni, de ő lebeszélte, és ennek következtében kilépett onnét. Ő nőtelen ember s nem tarthatja magánál Lamberth Klárát, kit mielőbb nagykorusítani fog, átadja neki vagyonát, mely igen tekintélyes, de míg az megtörténik, nem tudja őt kellőkép elhelyezni s azért hallván intézetemről, idejött, hogy arra kérjen, miként addig szárnyaim alatt lehessen, míg nagykorusítása megtörténik és önálló lesz.

– Ez ellen nekem nem volt és nem lehetett kifogásom, sőt nyereségnek tekintém, mert az öreg úr sejtette velem azt a gazdag jutalmat, melyet Klára tartásáért kapni fogok. Így jött intézetembe Lamberth Klára, ki igen művelt, nagyon eszes, szellemdús leány. Viselete kifogástalan, s azért alig birom elhinni, hogy ő részese volna Dózia szökésének.

– Így beszélte nekem Dózia s nem kételkedem, hogy igazat mondott, – viszonzá Eszthey grófné. – Mert nem tudott volna ily regét kitalálni, ha annak nem volna alapja, de sőt nem is indult volna oly útra tájékozatlanul, hol nem talál előbb biztosítékot.

– Nem akarok grófnénak ellenmondani, mert nem vagyok biztos Dózia szavainak ellenkezőjéről, azonban…

– Kérem, ne bocsátkozzunk czáfolatokba, – vágott a szavába majdnem indulatosan Hermance. – Most az a kérdés, hol van Dózia, s ezt kell Klárától megtudnunk, még pedig mint mondtam, mielőbb, mert a bizonytalanság kiállhatatlan nekem.

– Mihelyt hazajön Klára, beszélek vele s kikérdezem.

– Vagy talán legczélszerübb és rövidebb lenne, ha én innét az ügyvédhez mennék… Hogy is hivják őt?

– Holcsi Kálmán, de nem hiszem, hogy ő fölvilágosítást adhatna a kérdéses ügyben.

– Én pedig meg vagyok arról győződve, hogy nemcsak tudja Dózia hollétét, de talán nála, lakásán van elrejtve… Hogy miféle czélból, azt természetesen lehetetlen kitalálnom, azonban valamely oknak kell arra lenni, hogy elcsalták innét a tapasztalatlan leányt.

– Mi okból tették volna? ha ugyan az öreg ügyvédet is belevonjuk a kérdéses ügybe, mert szerintem legvalószinűbb, hogy ő mit sem tud arról, s ha csakugyan Klára tudtával történt Dózia távozása, meglehet, hogy nem egyéb, mint a két leány regényes terve…

Hermance elhagyta helyét.

– Fölkeresem Holcsi ügyvédet, – mondá elhatározva magát. – Legyen szives tudatni velem lakását.

– Legnagyobb sajnálatomra azt sem tehetem.

Esztheyné nagy csodálkozással tekintett rá.

– Tudja-e, Obrenné asszony, hogy kérésem megtagadása nagyon különös gondolatokat kelt bennem, – mondá haraggal.

– Remélem, nem hátrányomra történik az, grófné, – viszonzá nyugtalanul

Obrenné.

– Sőt! Azt kell hinnem… De nem folytatom ezt a kérdést. Azonban szabad tudnom, miért tagadja meg tőlem az ügyvéd lakásának hollétét, melyet minden czimtárban megtalálhatok? – kérdé Hermance figyelmesen vizsgálva a főnöknő arczát.