Hannibál Elefántos Lánya

Tartalomjegyzék

Első Fejezet 2

Második fejezet 13

Harmadik fejezet 19

Negyedik fejezet 31

Ötödik fejezet 39

Hatodik fejezet 44

Hetedik fejezet 53

Nyolcadik fejezet 58

Kilencedik fejezet 70

Tin Tin Ban Sunia és én átosontunk a sötétségen, alacsonyan görnyedve. Felpillantottam a nagyvitorlára; laza volt, élettelen, széles vörös csíkja lefutott, mint a friss vér a homokon. Megfordultam, hogy visszanézzek Obulusra. A fedélzet közepén állt, lehajtott fejjel, fürtjeinek vége a durva fenyőtáblákat borító koszrétegen nyugodott. Addig fog aludni, amíg az éhség felébreszti. Halvány holdfény ömlött át a testén, mint a folyékony ezüst, amely egy fölé magasodó szürke hegynél folyt.

Tin Tin megállított a csuklómra tett kézzel. "Hallottad ezt? „suttogta.

Bólintottam. A hajó orrából halk moraj hallatszott. Intett, én pedig követtem, mindketten a hajó korlátját szegélyező pajzssor alatt kuporodtunk. A hold egy kis fényt adott nekünk, ahogy haladtunk előre.

Oly késő este ... Ki lehet az?

Ahogy közeledtünk a tathoz, néhány szó visszaállt hozzánk. "... Egy hanggal ... A pap ... Elveszi a váltságdíjat ..."

Elbotlottam egy tekercs kötélben és elestem. A térdemet nagyon megütöttem a fedélzeten. Tin Tin keze egy pillanat alatt a számra került, megakadályozva, hogy kiáltsak. Megdörzsöltem a térdemet, amíg tágra nyílt szemmel bámultunk a hajó eleje felé. A hang elhallgatott. A szívem úgy vágtatott, mintha Turanyu maga vadult volna meg a mellkasomban. Elhúztam Tin Tin kezét, és levegőt vettem, félve, hogy közben meghallják a dübörgő szívemet.

Kik ők, és miről beszélnek?

Hajónk tökéletesen nyugodtan feküdt a Földközi-tenger holt fekete vizében; semmi nem mozdult sehova. Olyan messze voltunk a parttól, egyetlen irányban sem láthattunk szárazföldet.

Szakadozó légzésemen kívül egyetlen hang sem hallatszott. Még a csikorgásnak és nyögésnek tűnő kötélzet is elhallgatott.

"...de nem annyira Agamemnon, aki hevesen beszélt egy férfival, és durván elküldte.”

Tin Tin rám nézett, vigyorgott—a szavak újra megkezdődtek. Egy férfi rekedt hangja volt, beszélt valakivel, de nyilvánvalóan nem vett észre minket. Suttogtam egy csendes köszönetet a mi nagy Elissa királynőnknek, aki régen elhunyt, de még mindig vigyáz ránk.

A hajó másik oldalán lágy lábdobogást hallottam, előre haladtak. Megfogtam Tin Tin kezét, és a fejemmel arra mutattam. Az árbochoz húzott, mi pedig lebuktunk mögé, magunkat a csiszolt fához simítva. Az árboc vastagabb volt, mint a testem, és egyetlen fenyőfa törzséből készült.

A hang elhallgatott a hajó elejében aztán egy új hang szólalt meg. "Lord Hannibal.”

"Igen, Xipan Kapitány.”

Tin Tin suttogta: "Ez Hannibál.”

- "És a kapitány is"-mondtam.

"Beállítsuk a rabszolgákat, hogy az evezőkkel dolgozzanak, Uram?- kérdezte a kapitány.

Lábujjhegyeimre álltam, hogy lássam, ahogy Hannibál a sík tenger felett kinéz.

Egy pillanat múlva felpillantott a félholdra. "Már rég éjfél után van és közel a hajnal" - mondta Hannibál, majd visszafordult a kapitányhoz. "Hagyja pihenni a rabszolgákat. Ha nincs szél a napkeltével, akkor munkára állítjuk őket.”

A kapitány nem válaszolt, Csak egy kezét csapott a mellkasához, megerősítve Hannibál parancsát. Xipan kapitány visszasietett a fedélzet alá vezető útra.

"Kapitány.” Hannibál felemelte a hangját.

A kapitány megállt, visszafordulva Hannibálhoz.

"Ha a vízi fiú ébren van, küldje fel hozzám.”

A kapitány a korábbiakhoz hasonlóan tisztelgett, és tovább haladt a lejárat felé.

Ránéztem Tin Tin Ban Suniara és láttam a mosolyt az arcán. Az ég felé forgattam a szemem. Igen, mindketten tudtuk, ki jelenik meg legközelebb a fedélzeten.

Tin Tin, mindig a bátrabb volt kettőnk közül, megfogta a kezem, hogy előre vezessen. Hamarosan, csak néhány szívverés távolságra térdeltünk Hannibáltól.

- Öregember-mondta Hannibál -, hadd ne találjalak meg a hajóinkon kószálva vagy utána itt időzve. Az Isten a jogara és a tiéd…”

Most már tisztán láthattuk Hannibalt, az asztala előtt állva a holdfényben. Piros tunikát viselt a finom kettős varrással. Az asztalon egy kis olívaolajlámpa ült, amely egy tekercset világított meg, részben kitekerve. Lehajolt, egy pillanatra a tekercsre nézett, majd kiegyenesedett, hogy társához forduljon; Turanyu volt, a csatalova!

".. És a haragodból semmit sem profitálsz. Nem fogom kiszabadítani.” Hannibál kezét cikornyázva kiélezett erővel beszélt Turanyu felé, de a ló nyilvánvalóan szunyókált, és ahogy Obulus is gyakran tette, állva aludt.

Tin Tin kuncogott, aztán én is.

"Liada!” Szólt Hannibal.

Felálltam, még mindig kuncogtam, de meg voltam ijedve.

"És Tin Tin Ban Sunia is, gondolom.” Nyilvánvalóan keményen próbálta megmutatni haragját.

- Én vagyok-mondta Tin Tin, miközben megszorította a kezem.

Tudtam, hogy Hannibal sosem haragszik Tin Tinre, de én, igen, néha dühös volt rám, és láttam, hogyan fegyelmezi az embereit. Tisztán eszembe jutott, hogyan alázta meg Sakult kardjával és gerelyével, és arra késztette Sulobot, hogy negyven korbácsütést kapjon a hátára. Ezért a büntetés Sulobo mindig engem hibáztatott.

"Gyere ide" - parancsolta Hannibal.

Közelebb léptem Tin Tinhez, ahogy sétáltunk lassan felé.

"Mit csináltok?”

Ebben az időben Hannibal tizenhét nyarat élt meg, de már a Karthágói elefánt edzőtáborért felelős felnőtt ember volt, ahol több ezer embert parancsolt, és felügyelte száz háborús elefánt kiképzését. Tin Tin tizenegy nyarat töltött, én pedig tizenkettőt.

"Mi. mi ..." lenéztem a mezítelen lábamra. "Hangokat hallottunk.”

Tin Tinre nézett.

"Beszédet hallottunk a sötét éjszakába.”

A szemem sarkából Tin Tinre néztem, és láttam, ahogy vigyorog.