Buda halála: Hún rege
- -
- 100%
- +
ELŐSZÓ
Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát Etelével tárgyazza, teljes egész; de a mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál, csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának, mely a szerző gondolatában már megalkotva él. Annál fogva, ha talán a költői nemesis ellen kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is egy magasb egységbe kellvén összefolynia, nem lehetett ennek special egységét annyira bezárni, hogy a továbbiakkal minden kapcsolata megszünjék.
Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját illeti, az nem affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: „Férfiat énekelek“… stb. míg a krónikák egyszerü nyelvén sok mindent el lehet mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére bizza
a szerző.ELSŐ ÉNEK.
BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL 1 AZ URALKODÁST
Hullatja levelét az idő vén fája,Teritve hatalmas rétegben alája;Én ez avart jártam; tünődve megálltam:Egy régi levélen ezt irva találtam.Már Keveházába2 Bendeguz megtére,Rof3 is oda szállott, jó Buda testvére;Most Buda országol (mert ő vala közbül)Atyja örökségén három fia közzül.Tisza-Duna síkján, Zagyva folyó mellett,Sátora egy dombon kék égre szökellett;Ez vala a város, ez Buda királyiLakhelye, faművü sátor-palotái.Nem szorul e város tetemes falakra,Nagy henye kövekből nincs együvé rakva;Az erőnek szolgál kirepítő fészkül,Nem a pulyaságnak biztos menedékül.Tündér palotának bizonyára hinnéd,Melyet a fuvó szél tovalehel innét;Mintha csak a földből kelne egy-egy ága,Tornyosan áll s czifrán: a puszta virága.Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,Szeliden országol húnok erős népén,Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,Áldozni, tanácsba, összehivá őket;Gazdag aranyhímmel vont falu sátorbanA nagyok, a bölcsek telepedtek sorban.Ott vala, im, öcscse Etele királyfi;Bendeguz atyjoknak éltes daliái:Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda öreg-táltos,Szömöre a kádár és a gyula Álmos.Ott sunnyoga hátul az idegen Detre;Nem üle jobbágyként főfő kerevetre,Tisztessége vagyon, de magát alázza,Hódoló mosolynak arczát lepi mázza.Hogy mind begyülének, ezek és a többi,Hún ágak apái, hún seregek főbbi:Fényével a homlok mind szegül Budára,Ő pedig ily szókat veszen ajakára:Az öreg Istennek adassék tisztelet,Ki hadszekerén jár magas felhők felett,Megűzi a rosszat lángtollu nyilával,Jókra viszont jót ád két teli markával.Tanácsot az ember bizva mikép leljen?Kivált maga ülvén fejedelmi helyen?..Ide-oda lelkét ugy verdesi baj, gond,Mint hegy tetején fa szél mentibe’ hajlong.Ki meri mondani: ezt teszem, ez jó lesz;Községre, magamra, tisztelet-hozó lesz?Nyilat is ellőjük – mindennapi példa –Szél veri utjából, nem jut soha czélba.Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját,Hagyja előbb fékkel igazitni száját;De neki-bogárzik minden kicsiségre:Viszi tüznek-viznek, lehajitja végre.Egyet tudok, a mi, emberi dologban,Hogy sükere légyen, teheti legjobban:Józan okos mérték. Ez folyamok partja,Mely rohanó tettek árját visszatartja.Mértékre a kalmár javait emelvén,Ott űl az igazság, rúdja közép nyelvén;Mértékkel a bíró feleket juháztat,Közöli a vágást, engedve hibáztat.Ott az egyenesség, ott pihen a béke,Hol lebegő sulynak más suly nehezéke;Két összefolyó víz háborogva indulMíg színbe verődik – ám csöndes azontul.Emberem az ember, ki, midőn vendégem,Sem eszik, sem iszik túl rendes elégen;A mi nem árt, éli; a mi fölös hagyja:Tisztes öregségben az lész neme atyja.Engem is oly szózat – Isten szava – inte,Nem most, de szünetlen, és már eleinte:Királyi hatalmom választani ketté;A régi tanács, im, most serdüle tetté.Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom?Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:Ilyen igazságot tenni bizony félnék.Nem csökken az által húnok birodalma,Hogy kétfele oszlik tetején hatalma;Még terepélyesebb a fa, ha két águ,Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.Hatalmom telijét im hát ma kiöntöm,Etele öcsémet királyul köszöntöm;Két víz rokon árja igy lészen egyenlő,Igy, tartani egymást, két suly elegendő.Nem gondolom azzal fénynek apadását:Egy fáklya tüzéről ha gyujtani mását;Atyafi osztályban láng nem fogy a lánggal,Sőt ragyog a kettő még telyesb világgal.Én a sokaságot bírni tudom békén,Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálcza;Isten a jó tettet jóval koronázza! –Igy szólva, felállott, s derekáról BudaNyujtá dali kardját Etelének oda.Helybehagyák ott mind bölcs szavait, tettét,Mivel öcscsét nála jobban is szerették.Akkoron áldozni, vér-esküre mentekBuda, Etel, és a többi tanács-rendek;Áll vala udvarban megrakva nagy oltár,Feltüzve a szent kard legtetején volt már.Onnan imás szókkal ősz Torda levette,Előbb Buda karján ereit pedzette,Aztán Etelének szögzé hegye fényét,Vére ugyan verte a gyula edényét.Majd tiszta fehér mént, kin nem vala szeplő,Kantár soha nem tört, nem nyűgöze gyeplő –Ilyen lovat ólból pányván kivezettek,Onnan, hol az oltár szent állati ettek.Kardját az öreg pap kés módra fonákulMarkolva döfé, hol rengő szügyi tágul,Messze kirántotta szablyával a vérét;Bíbor szalag oztán tarkázta fehérét.Összerogyott a ló. Most a garabonczok4– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –Bőrét lefeszíték, johait5 fölmetszék,Nézni a nézőknek6 oltárra helyezték.Akkor sem a táltos, sem más jelek-őreIsten igazságát nem látta előre:Nem látta, hogy e nap véres napok atyja,Még a maradék is gyászolva siratja.Örömmel a máglyát a gyula meggyujtá,Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyujtá;Körben-karikában zendült magas ének,Gerjedve hatalmas tülkök felelének.Színborral edényét Szömöre oszlatta,Izlelni előbb is Buda hősnek adta;Csend vált egyszeriben a daliák nyelvén;Ő pedig igy kezdé, poharát emelvén:Had ura, im hallj szót, kinek neved ISTEN!Igaz nekem ugy légy, mint igazán eskem:Hogy e mai szertől soha el nem állok;Etele öcsémmel visszát nem csinálok.Serleg telijéből most oltárra önte,Lenditve kicsínyég, társára köszönte:S ivott valamicskét. Öcscse azonképenA nagy örök esküt imádkozta szépen:Hadak ura, Isten! az enyém is halljad!Soha te ne segélj, ha cselekszem olyat,Hogy e mai szertől valaha elállok,Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.Erre ivott ő is. Azzal kavarintá,Mind a maradékot oltárra zuhintá;Serczegve a zsarát füstöt vete tőle,Vérharagos lángok csaptak ki belőle.Megdöbbene Torda. Hanem oztán másra,Fordultak az elmék vidor áldomásra:Éjfélig örömmel ittanak és ettek,Hogy Buda és öcscse ilyen osztályt tettek.MÁSODIK ÉNEK.
DETRE TANÁCSA
Másnap az esztendő tavaszi reggeleJó hún daliákra mámorosan kele;Künn ragyogott ég föld fénye, vidámsága:Benn küzd vala köddel az elme világa.Künn már az arany nap sugarát elönti,Mint páva ha büszkén tollait berzenti;Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek.Tiszta az al-lég is, mintha üveg lenne,Messzire a látás föl nem akad benne,Reggeli szellőcske mosdatja hüs árral,Csillan imitt-amott repeső bogárral.Ám jó Buda mindezt, a sátor eresztül,Látja, miként felhőn, nagy poron keresztül;Az arany idő is neki halott-sárga,Visszás neki Isten gyönyörű világa.Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,Marczona józanság hidegen csúsz rajta,Vád neki a mit tett, bánja ha mit nem tett:Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett. –Ímmost jöve hozzá Berni vitéz Detre,Reggeli szokásból, kora üdvözletre;Látta nehéz kedvét, hamvahodott képét:Okosan kérdezte ura egészségét.Azután elkezdi, szót szóra felelvén:Terem a bölcs íge koros ember nyelvén:De, ki állandóan be is váltja tettel,Azt fogom én hívni nagy bölcs nevezettel.Tegnap a mérséket ételben italbanBölcs szóval ajánlád, nem volt panasz abban:De ma fejed bánja, csikorogsz utánna,S ha kinek beszélnéd, mosolyogva szánna.Megkövetem arról királyi személyed,Szabadon szólásom’ gonoszra ne véljed;Hű szolgád vagyok én, az voltam atyádnak:Harmadik öltő már, hogy a hunok látnak.Mert, hogy Keveházán, Tárnok vize menténA nagy csata megvolt, Czezimornál szintén:Elboritott minket tetemes nyíl, kopja;Bendeguz atyádnak lettem hadi foglya.Szolgállak azóta. Azelőtt, megvallom,Gyülöltem, a hunnak ha nevét is hallom;Tüz-víz e világon nem oly eskütt ellen,Mint vala hún és gót egymás faja ellen.Legelébb Tárnoknál víttuk a fő harczot,Völgyébe ledönténk sok barna hun arczot,Jó Keve nem volt már, nem Kádosa, Béla:Még egyre világolt szász Detre aczéla.Akkor megütének újfent Czezimornál,Bendeguz alátört Hunbércz ködös ormán,Nyila itt van most is, csontomba temetve:Azóta nevem lőn: vashomloku Detre.Birkoztam atyáddal erejim fogytáig,Vérem apadtáig, inam szakadtáig;Végre kezét nyujtá, ő az aczél marku;Tetszett énnekem a becsületes alku.Nem adott el rabbá hadi szolga képen,Kótyára hunok közt nem ereszté népem;Udvara közzé vőn fejedelmi sorral,Szolgálni tanácscsal engede és karral.S a honja-veszett nép, régi szabad gótok –No hisz’ az is megvan, no hisz’ az is boldog;Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;Nem töri a járom; jól vannak szegények.Én hát ennyi jóért ne fizetnék jóval?Míg bírtam, erővel, – mig lehelek, szóval?Bendeguz is gyakran, Rof is bekivántaVén Detre tanácsát; soha meg se’ bánta.Neked is azt mondom (terhedre ne essék):Bolond szeren indult amaz uj bölcsesség;Mert valamint józan szavaid el-etted:Olyan vala tegnap az a másik tetted.Mértékre imbolygott a beszéded rudja,De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;Nyilad is ellőtted, vaktába’, sebessen;Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.Micsoda tanács ez – ember ilyet halljon! –Az egy birodalom két főt hogy uraljon?Féked egyik szárát hogy kibocsásd kézből? –Soha, soha nem költ józan okos észből!Mert vajon egy lóra két nyerget teszünk-e?Két lovas egy nyergen tud-e ülni szinte?Két tőrnek is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?Tagot is embernek párjával az isten,Ada csupán egy főt, urrá egész testen;Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére,Méhraj is indul csak egy anya röptére.Ez a világ sorja. De te, bölcsebb mint az,Te a dolgok rendén egyet csavarintasz;Neked irott könyv is hazudik rovásra,7Hiú mesemondó az üdők tanácsa.Nem szegte hatalmát Hunor ősöd ketté;Utána fia Bor ilyen osztályt tett-é?Keve, Kajár, Béla, bölcs Keled és DánaEgy helyet egyenkint megűltek utána.Igy Apos, igy Zombor s valamennyi elődZengő szavu dalban forog a nép előtt;Igy Bendeguz és Rof, kit te nyomon váltasz:Egyedül birá mind hunok országát az.De te, bölcsebb mint ők, (visszafelé véljed)Megfelezéd tennap királyi személyed:Boldogtalan! ebből nagy leszen a kár még:Hús, vér az öcsédé: te maradsz az árnyék.Nem vádlom öcsédet: szive hozzád hajló:De nyugtalan, ádáz, mint harczi szilaj ló:Az is megural, ha bátran töri féked;De ha kezed gyönge, nekivadúl, s véged.Örülsz, hogy ez osztály atyafi jóságból –Ne hidd! mivel esett hülye gyarlóságból;Mint a hajós (mondják), ha támad a vihar,Engeszteli önként becses marháival.Megfogyatád önkint hatalmod egészét,Hogy a fele’ árán megváltsd fele-részét;Boldogtalan! itt nincs feles osztályban mód:Feljött az erős nap, halványodik a hold.Ne adja, hogy érjem, Isten, e baj végit:De vér foly ez alkun, sok foly ezen még itt;Ne adja tanulnod a temagad kárán:De ha áldozat kell, te leszesz a bárány.Engem a nagy vénség tart egyedül búra,Nyúlik erőtlen, mint nyilak ázott húrja;Mint tücsöké pusztán, gyenge szavam zümmög:De, a mi veszendő, nem fordithatom meg. –Igy zárta beszédét fejedelmi Detre.Soká Buda nem lelt ép szót feleletre;Mint sas fészkibe ha idegen sas szállna:Verte vadul szivét az ijedség szárnya.Végre süket hangon, mely kétfele vásott:Mit tegyek?.. im késő, mondotta, tanácsod;Sok is a bánatra, de kevés a tettre.Most közelébb hajlott Berni okos Detre.Őrizd magad, ugymond, Etele hirétül:Azzal Buda romlik, ha Etele épül,S mely röpülő szárnyát terjeszti nevének,Lészen neked, ugy tudd, halottas az ének.Őrizd magad attól, gyenge szived’ lássa;Félelem a gőgnek itató forrása,Azzal veri szomját, növeli ártalmát;Mig bátor eszesség letöri a szarvát.Ketten uralkodtok: ő annyi, miként te:No hát ne legyen több, vigyázz elejénte;Színig ugyan tartja folyamot is partja:De ha nő egy ujjnyit, messze kicsap rajta.Két férfi birokban egyenlőn vetekszik:Nehezen kél a ki egyszer alul fekszik;És hegy tetejéről a kő ha megindul,Le az aljig oztán nem áll meg azontul.No hát eleinte szemesen ügyeljed,Hogy el ne szoritsa közös ülőhellyed,Mert sanyarú lesz majd ülni kicsiny szélen,S visszakapaszkodni földre-bukó félen.Atyafi jóságból, puha békességből,Oda ne is engedj semmit a tiédből;Mert mikor az ijjnak enged egyik szarva,Félrerug a másik, noha nem akarja.Nem mondom, öcséd is gonosz akarattal –De bizony rád nő, ha gyengének tapasztal;Viszi saját kénye, rohanó dagálya:Mint ha szelet fogván megered a gálya.Im eleget mondék. Te fogadd tanácsom.Tartok, nehogy itten Etele meglásson.Szeretem én őt is: de Budát meg féltem,Mert messzire látó öreg időt éltem.Ily szóval az agg hős elmene dolgára,Hagyván Buda lelkét hánykódni magára;S hánykódik vala ez, mint habon a csónak,Forgatván elejét és végit a szónak.HARMADIK ÉNEK.
A TANÁCS VISSZÁJA
Még Budaszálláson Etele is múlat,Ott tartja vigasság és rokon indúlat;Buda egyik legszebb palotáját lakja;Nem is igen készül haza Etellakra.Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,Szeretetből irja, szeretetből küldi,Szerető kivánság gondolata szűli.Irja Ildikónak, Aladár anyjának,Valamennyi között első asszonyának:Udvara díszével fejedelmi társaVigadni siessen, föl Budaszállásra.Buda neje, Gyöngyvér8 is sürgeti jöttét,Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,S messzi van egymástól lobogó szerelmek.Íme az esztendő tavaszi zöld szinbenÚjulva köszönt bé, csupa öröm minden;Etelének is most esztendeje fordul:Tavasza megnyílott, szive-teje csordul.Örömáldomásra, irja, hogy e végettFölveri hadastul az egész hun népet,Veri elébb vadra, aztán lakomára:Hova édes társát szerelemmel várja.Sátora nyitjánál most álla meg épenS örül Detre vitéz, leli jó kedvében;Görbe szikár testét kardon alig vonja;Hanem a beszédet ügyes észszel fonja:Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,Barna piros szinben a férfiu épség;Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:Jó kedve az ollyat soha el nem hagyja.De az öreg ember csak tövis az ágon,Látja, hogy ő nem kell ezen a világon,Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;Érzi, hogy oly vendég, kit senkise’ maraszt.Engem is itt únnak – érzem, tova hínak;Örömest lennék már vendége Odinnak:9Vada húsát enném, méhsört vele innám,Háza előtt a bajt ifiodva vínám.De talán engem már itt feled a Norna;10Velem egy ívásu senki nem él korra;Fiaim a harczban, kedves unokáimElfogytak előttem, Bendeguz csatáin.Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.Lettem magam ujra másodszori gyermek;Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:Nézem a világot elfolyni felettem.Karom agg; de látni, azt eleget látok:Sokat a mi volt már; keveset ujságot;Mert nem is új nékem e világon semmi,Kire más példát ne tudjak elővenni.Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátraMa is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:De az ember dolga soha nem állandó,Keze-műve pusztúl, maga is halandó.Láttam hiu voltát emberi dolognak,Hamari felhágtát, hamar estét soknak;Királyok elestét, birodalmak vesztét:Diadallal kezdték, czudarul végezték.Láttam arany béke zavaros bomlását,Mialatt még iszszuk vala áldomását:Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!..Vértől csurog a nép eskütevő jobbja.Igazat én láttam fordulni hamisra,Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.Atyafivér vizzé, sőt epe-méreggéHogy változik átal, ezt látom örökké;Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:Őrizd magadat te a fülbesugóktól.Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,Vékony repedésbe feszíti az éket,Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:No tehát őrizkedj’ afféle beszédtül.Budának is én ezt mondom vala szinte,Mert nálad idősebb, nem is oly őszinte:Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,Egy kicsi szellőre talpig összerendül.Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;Gondja vadul víraszt a derekabb társon;Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.Dícsérnek előtte: neki már az is seb;Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;Csak azon fojtódik, csak azon evődik:Híred szele, füstjét leveri a földig.Nem sejted-e már is Buda elváltoztátMióta királyul fényét vele osztád?Szeme rézsut pillog; huzza magát vissza;Még a vidám bort is hallgatagon iszsza.Neved árnyékát ő azelőtt is félte:Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,Gyermek korod óta, hogy az első haddalSzájára vön a nép, szárnyára vön a dal.Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,Sokat emlegetnek, szeretve szeretnek;Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.Szeme-fénye másnak, az övében szálka,Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,Féltiben a félőst tette nagyobb roszszá.Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?Péczére ki szabja levegő határát?Fényt hova és meddig a nap is áraszszon? –Az menjen, uralmot, birodalmat oszszon!Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –Szülte csupán tettét puha kislelkűség:Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:Ujját lemetélvén, most visszakivánja.Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.Lettet azonban már ki tehet létlenné? –Ezért szive búval, teli sok gyanúval,Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;Szavad is már eskü: hát még hited oztán!Nem változik elméd Buda elváltoztán.De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:Hamarább ennél az emberi indúlat;Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:Isten maga volnál, mégis megsokallod.Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:Buda szavát hordja, maga is megtoldja:Mit összekötétek, sima kézzel oldja.Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:Nem fér soha vele az egész Etele:A mi valál eddig, légy ezután fele.A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,Egyedül te inkább elbirod a rosszat;Igy vele tán megférsz urasága székén,Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:Etele arczától megszörnyede mindjárt:Szeme a villámot kegyetlenül ontja,Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,Kit felakasztottak magas ösztörűre,Sátorom elébe, törvény szava nélkül,Ronda repesőknek útálatos étkül.Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:Úgy verd ezután is közibünk az éket,Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.Össze az agg ember rogya két térdére,Kegyelmet urától szava miatt kére,Csókolta ruháját, bő köntöse alját,Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.11Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.Megesett nagy lelke bátor Etelének,Haragja lohadton meglohada, s fenköltSzive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.Buda vérem felől a mit eléhoztál,Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;De, ha magát győzvén az erősebb enged…Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.Eszébe jutott most Ildikó levele,Köti hún-kötéssel12 czifra selyem tokját,Maga és az asszony tudja csupán bogját.Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis –Dörmögte magában: lám, bent van az ék is!NEGYEDIK ÉNEK.
A VADÁSZAT
Parancsol a húnok ifiabb királya,Kard az egész földet véresen bejárja,Fegyverviselő nép mindenki felüljön,Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;Karikáit a hir hányja, mikép hullám;Adja tovább a jelt, ki belátja távol:Viszi lovas ember, az is lóhalálból.Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,Veti tovább erdő, bércz, öböl egymásnak,Itt elhal, odább még csak azután gerjed:Tanyára tanyáról a hír szava terjed.Egy nap elég, kettő – de bizonynyal három,Hogy kint legyen a kard a messze határon;Körül a szomszédság valamennyi reszket:Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül,Felzajlik az élet, mely pang vala restül;Mint reggeli hűs viz tunya álmos arczra:Oly léleküditő e kiáltás: harczra!Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,Mellyet maga is már feledett s az ének;Holt sebhely is érez idő változásán:Emlékezet újul hadi hír hallásán.Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,Paripát fényessé, fegyverit élessé,Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.De a fiatalság, mely harczra szokatlan,Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,Sürög a kezében tarka szinü fejtő,Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit;Titkon eped, könnyez, férje után áhit.Még a gyerek is mind háborukat majmol,Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –Így felabajgatta Etele a népet.S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,Avvagy mire véljem Etele parancsát:Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,Nincsen is a húnnak sehol ellensége.Máskép se javallom, igazat megvallván,Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,Népemet a nyájtól zaklatja hiába,Elegyíti harczát békém poharába.De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?Gondolom ez játék; afféle vadászat;Mint öreg embertől hallani még helylyel,Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;Igy Etele csúfra maga marad bajban.Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerintiA népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,Örömestebb fordul lakomára, vadra.Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;És te magad kérded: „Buda király hol van?Csak üres árnyékát taposom a porban.“Ily szócsere lőn ott. Hanem EtelénekMi gondja ezekre s valamit beszélnek;Ő kora hajnaltól paripán ül estig,Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.Hadait fárasztja, töri a mezőben,Déli napon úgy, mint viharos időben,Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.Rendeli a népet zászlókba nemenkint,Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,Mind a hetet oztán szeli több uj részre.Sereg ott seregből csapatonként válik,Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,Lovagot külön csap kaszás szekerektől,Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféleFegyver külön indul maga tett helyére.Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,Elvál, maga társát felkeresi mindég:Úgy Etel is bármint seregét zavarja,Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztőMás rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:Etele azonkép hadai forgását,Keze intésével intézi varázsát.Néha ugyan történt, hogy – mint anya végettEgyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –Valaki nem lelte, hol az ő állása:Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,Száguldva mezőben szanaszét iramlik:De, mikép nagy foltja sereges madárnak,Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,Minden csapat éllel meredez a sorbul;Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.S valamint jó béres kezében az ostor:Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.Igy a király napról sergét töri napra;Néha meg álmából éjjel veri talpra,Esteli éhomra falatozván máskor,Megriad a kürtszó, első harapáskor.De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:Ki gondol ilyenkor testi viadallal!Sok legelő nyáját terelik a pusztán:Ha levágnak egyet, jő második oztán;Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,Ura gazdagságát jóllakva dicséri.Nem is emlegettek ott egyebet nála,Etele a húnok igazi királya;A legutolsó is érzi magát jobbnak:Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.Büszkén valamennyi érzi a hún ember:Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –Így Etelét, mondom, sokat emlegették;Buda király meghalt, tán el is temették.És bizony akkor már csak Etelén álla,Maradni a népnek egyedül királya:De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;Jó Buda bátyjához szereteti kellő.Azért, mikor a nép immár keze alattBetanult eléggé, mint a parancsolat,Hadait állásban hagyja kivül rendén,Maga szól Budának, palotába menvén:Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!Titkomat elzárni vala méltó okom;A mit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?Megforgattam, ugyan harczolni való-e?Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,Mutasd a seregnek királyi személyed;Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.Szóla, erős kézben melegitve jobbját.Elméje Budának hányta ezen habját,Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.Akkor pedig öcscsét bízván megölelte,Szeme könybe lábadt, repesett a lelke;Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,Mutatta hadának királyi személyét.Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,(Öcscse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);Seregek bomlását szemlélte csodával,Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.És nézni tovább még volna talán kedve:Hanem abbanhagyta, csúful megijedve,Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;De Buda lelkében gyanu felvillámlottS megfutna bizonynyal, ha Etel nem tartja,Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.Még sem vala kedve játszani több harczot,Szégyelte is ezt az iménti kudarczot;Fenszóval a béke örömét tudatta,Szájába miképen Etele hős adta.Hallván pedig a nép hirtelen a békét,S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:Elkezde hadastól ujjongva nevetni,Etelét ujjongva hosszasan éltetni.Egy szörnyü kiáltás lőn az egész tábor,Még a siket föld is rendült bele távol,Meghallotta nevét az is új urának:Etele, Etele, Etele királynak.Ő pedig áldozván lakomát a haddal,Másnap elindítá kora pitymalattal,Merre felé a Bükk borul és a Mátra –Hanem e beszédből marad is még hátra.