- -
- 100%
- +
-Ilyenek miatt most ne aggódj Den! Én közelebb fekszem hozzá, mint te, szóval előbb engem fog elkapni. De ha látsz egy kiszívott, vér nélküli testet az ágyában, akkor gyorsan lécelj le! És akkor is, ha esetleg az egyik hajnalban arra ébrednél, hogy négy vörös szem mered rád a szúnyoghálónk mögül.
-Arra mérget vehetsz anya! Máris megyek azért a vérért. Hol van Din?
-Nem tudom, talán már kint is van. Eredj csak a dolgodra, majd én elmegyek Da nénikéhez motorral. Azt hiszem még mindig szükségünk van a segítségére apádnál. Mielőtt felmennétek a húgoddal megnézni, hogy hogy van, mindenképpen várjatok meg, jó?
-Rendben anya, nem kell kétszer mondanod! De mit csináljunk, ha ő jön le?
-Nem hiszem, hogy le fog… mélyen aludt amikor felkeltem, de úgysem leszek sokáig. Ha mégis lejönne, egy biztos, mégpedig, hogy ne engedd jó reggelt puszit adni!
Wan tíz perc múlva visszaért Daval, aki már az asztalánál várta a Heng ház szükséglátogatóját, valamelyikük személyében. Amikor visszaértek, Heng még nem volt lent, Din viszont már megfejt és Den is majdnem készen volt a reggeli teendőivel.
-Rendben. -mondta Da, -mostanra fél-fél kecsketejet és vért javaslok egy teáskanál bazsalikommal, fél korianderrel és egy csipetnyivel ebből. Jól keverd össze, és kész is. Adj neki fél litert reggel és ugyanannyit este. Ennyinek elégnek kell most lennie. Á, és sose adjatok neki fokhagymát, az nagyon rossz a vámpíroknak! Na menjünk fel, nézzük meg hogy van most.
-Da néni, mielőtt felmennénk meg kell, hogy mondjam, az éjszaka nagy részét mereven az ágyában ülve töltötte, sápadt bőrével, rózsaszínű szemeivel és vörös pupilláival pedig úgy világított, mint egy jelzőfény. Jaj, és mikor hozzánk beszélt! Ó, Istenem! Még sosem hallottam olyasmit. Azt mondta „Jó estét család!”, olyan szörnyű mély hangon… nagyon ijesztő volt!
-Ezzel most ne törődjünk… menjünk és nézzük meg!
Felmentek az emeletre a tejturmixos palackkal kezükben és bementek a szobába. Az összes redőny le volt engedve, szóval koromsötét volt odabent. Wan vissza kiment, hogy hozzon egy gyertyát a tartójából. Meggyújtotta a gyújtóval, ami egy madzagon lógott a tartó mellett és visszament a szobába, hogy csatlakozzon Dahoz, aki addigra már közelebb merészkedett az ágyhoz, ahol Heng aludt.
A gyertyafény semmi újat nem világított meg, így a nők felhajtották a szúnyoghálót és az ágy két oldalára ültek. Wan hátra húzta a takarót, és íme ott feküdt a hátán, meztelenül, karjait szélesre tárva, mint Jézus a kereszten, nyitott szemekkel. Két mélyvörös kör, rózsaszínű mandulákban ültek a kifejezéstelen arcon. Ajkai, mint két kis félkör.
Wan kérdően nézett Dara, aki a betegét vizsgálta. Tenyere hátát Heng homlokára téve ellenőrizte a testhőmérsékletét, amin nem volt meglepődve mikor megérezte, hogy szobahőmérsékletű.
-Hogy vagy ma Heng? -kérdezte felesége.
-Éhes… nem szomjas, -dörögte, mint ahogyan a sziklák gördülnek alá a hegyoldalban.
-Rendben kedvesem, akkor ülj fel! Van még finom tejturmixunk.
Elrendezték Henget, felrázták a párnáit a háta mögött, segítettek neki felülni és betakarták.
-Idd meg ezt kedvesem! -szólt Wan, -Ez ízlett a legjobban tegnap.
Da egy pohárba öntött belőle és egy szívószállal adta neki. Heng megivott két pohárral a rózsaszínű italból zöld fűszerhabbal a tetején, ami után felpezsdülni látszott. Kihúzta magát és körülnézett, mintha most tenné ezt először, ébredés után.
-Ezt szereted, ugye Heng? -kérdezte Da. -Látom rajtad, hogy sokkal élettel telibb vagy mint mikor bejöttünk. Szerinted ma már le fogsz tudni jönni az emeletről? Egy kis napfény lehet, hogy jót tenne… kicsit sápadtnak tűnsz… nincs megszokva neked, hogy idebent vagy, ugye?
Heng úgy nézett rá, mint aki idegen nyelven beszél hozzá, aztán a feleségére nézett.
-Ki szeretnél menni a mosdóba Heng? Egy ideje nem voltál már, jól érzed magad odalent? Ki szeretnél menni most a mosdóba, vagy hozzak inkább fel neked egy vödröt?
-Igen, jó ötlet! Leakarok menni a mosdóba, de előbb kérek még tejturmixot.
Mivel egyikőjük sem tudta, hogy mennyit is kéne innia belőle, adtak neki amennyit kért, így Heng egy egész litert megivott.
Da hátradőlt és figyelte, míg Wan segített neki felöltözni. Ahogy a tejturmix kezdett hatni, Heng egyre aktívabb lett.
-Akkor gyerünk kedvesem, öltözz fel és irány lefelé!
A nők kétoldalról karon fogták és talpra segítették a reszkető testű férfit. Olyan volt, mint egy bicikli hatalmas nyolcassal a kerekében. Ahogy kiléptek volna a szobából, Heng megtorpant egy kicsit a vakító fénytől, de ki ne tette volna másfél napi sötét szoba után. Den és Din figyelte ahogyan apjuk jön le a lépcsőn. Felesége és nagynénje úgy támogatták lefelé, mint egy részeget.
El voltak szörnyülködve, hogy mennyire másnak tűnt és mennyire gyenge volt. Heng mindig is vékony volt, de most kísértetiesnek tűnt hófehér bőrrel és két vörös mandulával a szeme helyén. Mikor az asztalhoz ült, hogy kicsit kifújja magát, odébb húzódtak.
-Den, megvan még a régi napszemüveged? Szerintem apádnak szüksége lesz rá a mai napon, mert a szemei kicsit érzékenyek.
-Wan, ki tudod kísérni Henget a mosdóba egyedül, vagy segítsen Den? -kérdezte Da.
-Nem kell, azt hiszem menni fog.
Kikísérte. Heng a másik, szabad kezét szemellenzőnek használta a fényben. Amikor negyedórával később visszavezették az asztalhoz, kimerültnek látszott az úttól.
-Din, légy szíves ugorj fel az emeletre és hozz egy plédet meg egy párnát, jó?! Apád ma idelent pihen le, hogy kapjon egy kis friss levegőt és napfényt. Életében nem volt ennyit odabent, nincs hozzászokva a szervezete, csak nézz rá…
Mindeközben Heng figyelte, hogy ki mit beszél, de nem úgy tűnt, mint aki érti is, amit mondanak. Kényelembe helyezték az ágyneműben, Den pedig nekiadta koromfekete foncsorozott napszemüvegét, ami volt már vagy tíz éve is, mikor divatban volt, de nagyon büszke volt rá.
Végül Heng úgy nézett ki szemüvegében és fehér plédbe csavarva, mint egy fura madár.
-Nos gyerekek, azt hiszem jobb lesz, ha mentek és raktok még össze egy kis tejturmixot apátoknak. Nagyon éhesnek tűnik ma, ami jó jel. Annak a jele, hogy jól jártunk el.
-Sokkal jobban érzed ma magadat, ugye apa?
Mindannyian várták, hogy mit reagál erre Heng, ő pedig bólintott. Teljesen úgy nézett ki, mint egy bagoly. Den és Din, gyorsan odébb mentek kuncogva. Nehezen tudták azonosítani az asztalnál ülő élőlényt azzal, aki huszonnégy órája még az apjuk volt.
-Da nagynéni, szerinted főzzek ma valamit Hengnek vacsorára?
-Nem fog ártani neki, ha megeszi a vacsorát, de a tejturmixot nem helyettesíti.
-Heng, később akarsz velünk enni valamit?
Heng kicsit billegtette fejét oldalra és feleségét bámulta.
-Mit készítesz ma este Wan? -kérdezte Da.
-Csirkét vagy sertést… amit szeretne.
Heng továbbra is figyelte, hogy ki mit mond, mint aki egy idegen országban nem érti, hogy ki mit beszél.
-Miért nem kérdezed meg tőle? Nem hülyült meg, vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem.
-Mit szeretnél ma vacsorára Heng, csirkét vagy sertést?
Néhány másodperig nézte, majd megszólalt.
-Gyerek…
-Melyiket? Azaz, nem eheted meg a gyerekeket Heng… az nem lenne helyes!
-Nem a mi gyerekünket… A kecskéjét. Gidát… Van belőle pár nem? -kérdezte Heng.
-De. Van még pár igen, de azt hittem azokat megtartjuk, hogy frissítsék az állományt.
-Csak egyet!
-Hát jó Heng. Látva, hogy beteg vagy, készítek neked egy szeletet vacsorára, mi pedig sertést eszünk.
-Wan, az enyémet roston, félig nyersre sütve akarom, curry nélkül! Húsra éhezem, igazi, vörös húsra.
A gyerekek fellélegeztek, hogy apjuknak nem áll szándékában megenni őket, legalábbis egyelőre.
Amikor úgy nézett ki, hogy Heng elaludt az ebédjére várva, Den megkérdezte anyját, hogy mit gondol, egy nap őket is meg akarja majd enni?
-Á, Den! Szerintem, ha az étvágyát kielégítjük, akkor nem. Nem mintha tudnánk, hogy mit enne szívesen.
-Da néni, mit gondolsz Heng állapotáról?
-Nagyon érdekesnek találom… nagyon is érdekesnek. Észrevéve, hogy tegnap Heng még a halál árnyékában volt, mostanra viszont az idő teltével, egyre aktívabb, bár nem tűnik ugyanannak a Hengnek mint akit annyira szerettünk és ismertünk.
-Meg kell várjuk, hogy ez az új Heng milyenné válik, vagy egyáltalán visszakapjuk-e a régit, ha már hozzászokott az új étrendjéhez és felépül a vér nélkül töltött napjaiból.
-Magam sem tudom. Be kell ismerjem, itt most új területre léptem és csak a megérzéseim, valamint a szellembarátaim tanácsai szerint hozom meg a döntéseimet. Noha egyikük szerint jobb lenne egyszerűen csak megölni és hagyni, hogy újra kezdje az életét.
-Mit gondolsz erről a tanácsról Wan?
-Hát, Da nagynéni, hogy én is őszinte legyek, szerintem ez egy elég kegyetlen megfontolás, nem?
-De, igen. Ezzel egyet értek, ezért nem is tanácsoltam, de még mindig egy lehetőség, ha kicsúsznának a kezünkből a dolgok.
Ezen beszélgetés alatt Heng úgy tűnt, alszik. De ezt egyikük sem ellenőrizte.
-Da nagynéni, szerinted szenved?
-Elég nyugodtnak látszik, nem? Újra beszél és nem említett semmiféle kellemetlenséget, szóval a helyedben, nemigazán aggódnék a testi állapota felől. De te mindenkinél jobban ismered, szóval neked kell felismerned bármiféle mentális változását, amit azonnal ossz is meg velem, hogy meghányjuk-vessük a dolgot.
-Rendben Da néni, így lesz! Nézd, ha most más dolgod is akad, nem tartunk fel. A gyerekek nagyon rendesek, átvettek minden házimunkát, így Henggel tudok maradni, de ha szeretnéd, hogy hazavigyünk, megoldjuk, csak szólj! Mindannyian nagyon hálásak vagyunk a segítségedért, ami nélkül Heng meghalt volna, ezt mindannyian jól tudjuk. Ha bármikor tehetünk érted valamit, csak egy szavadba kerül!
-Köszönöm Wan, talán most hazamegyek pár órára, de szeretném látni Henget amikor elfogyasztja a gidáját, szóval, ha lehet, veletek vacsoráznék a sertésből, az remek volna.
-A fizetség miatt pedig ne aggódj! Heng a kedvenc unokaöcsém és nem szeretném, ha bármi baja esne egyiküknek is, pláne, ha hatalmamban áll azt megakadályozni.
-Haza tudok gyalogolni… Hánykor terveztek vacsorázni?
-Hét és fél nyolc között, mint mindig és szeretettel várunk!
-Rendben, akkor most megyek is. Hét körül itt vagyok, addig is sziasztok!
-Viszlát Da nagynéni és még egyszer köszönjük a segítségét!
Amikor Da elment, Wan furcsán érezte magát férjével kettesben. Mióta Heng beteg lett, most először voltak így. Den levitte a kecskéket a folyóhoz, Din pedig a család zöldségeskertjét gondozta. Wan mondani akarta Dennek, hogy vágja le az egyik gidát, amelyik a nyájban az anyjával szaladgál, de nem merte egyedül hagyni férjét. Így Din volt az egyetlen, aki szólni tudott neki. Wan remélte, hogy lánya bejön ebédelni ahogy általában szokott, így szinte biztosra vette, hogy Heng megfogja kapni a kért vacsoráját.
Mivel kettesben voltak, megpróbált gyengéden beszélni Henggel.
-Heng kedves, fent vagy édesem? Mindannyian… aggódtam érted… válaszolj, ha hallasz kérlek.
-Persze, hogy hallak, ha egyszer ébren vagyok. Mondjuk néha elszundítottam, -mondta új, mély és karcos hangján, -és gondolom így néhány dologról le is maradtam. Összességében már sokkal jobban vagyok, még ha furcsán is. Alig várom már a vacsorát! Mennyi most az idő?
-Háromnegyed tizenkettő, mindjárt bekapunk valami ebédet. Te is kérsz?
-Mi van ebédre?
-Saláta…
-Á! Nyulaknak való!
-De… de régen annyira szeretted a zöld salátát Heng…
-Tényleg? Nem tudom elképzelni és nem is emlékszem rá, hogy bármikor is szerettem volna.
-Akkor egy kis omlettet?
-Igen, az már jobban hangzik. Tudnál keverni bele egy kis tejturmixot is?
-Igen, persze drágám, miért ne. Van itt abból, amit későbbre készítettem, vacsorára. Csak adjunk Dinnek még egy fél órát, hogy jön-e ebédelni. Üzennem kell Dennek vele, hogy vágjon le egy gidát neked.
Din ebéd után vitt bátyjának pár kést, egy táskát a húsnak és egy palackot a vérnek, hogy ő is el tudja végezni a dolgát, aztán visszament a zöldségeskertbe.
-Úgy látom ízlett az omlett Heng, ugye?
-Igen! Nagyon tápláló volt, hússal és fehérjével teli.
Wan egész délután Heng körül sertepertélt. Zöldségeket vágott és nam prik chili szószt készített, de Heng egész végig meg sem szólalt. Egyetlen szót sem. Néhány napja ez volt az első étkezése, ami után láthatóan egy nagyot sziesztázott.
Elsőnek Din ért be a házba késő délután, egy teli kosár zöldséggel és fűszernövénnyel, ami a következő huszonnégy órára volt elég. Den egy kicsit később ért haza és adott anyjának egy táskányi szépen feldolgozott húst, meg egy palackot, amiben a gida vére volt.
-Megyek, gyorsan lesózom a bőrét, jó anya? Már le van faggyúzva, ahogyan apa mutatta. Húsz perc és itt is vagyok.
-Nem kell sietni, van időnk! Zuhanyozz le mindenképp a vágás után, mielőtt asztalhoz ülnél!
-Rendben, anya…
-Hmm. Tejturmix. Ínycsiklandó tejturmix illatát érzem… -motyogta Heng felébredve.
-Igen Heng, tejturmix… Nya előkészíti neked későbbre, de először vacsorázunk, amint megjött a nagynénikéd.
-Azt hiszem kiszagolta a kecske vérét, vagy a húsát. -súgta Wan, Dinnek. -Figyeld az orrát, úgy mozog, mint egy boszorkányé. Ki hitte volna egy héttel ezelőtt, hogy így fogunk élni?
Wan a fagyasztóba tette a maradék húst, aztán fogta és elég messze tette Heng darabját ahhoz, hogy Henget ne zavarja a vér szaga és folytatta a házimunkáját. Heng visszaaludt mint egy felhúzós játék, mikor lejár.
Háromnegyed hétkor Wan kivette a zöldségeket a vízből, hogy lecsepegtesse őket. A tüzet egy vödörbe tette, amin főzni szoktak és egy régi betondarabra helyezte, az asztalra. Dobott még rá egy kis faszenet. Ma este a gyerekek kedvence készült, rostonsült sertés.
A rostélyozáshoz használt alkalmatosság egyszerű volt, de hatékony. Egy fém “edényből” állt, ami egy kézi citromfacsaróra hasonlított. Külső pereme vályú szerű volt, vízzel feltöltve, hogy a zöldségeket és a rizsspagettit meg lehessen főzni benne, a csúcsa pedig a rostély számára volt kialakítva. Gyakorlatilag mindenki a saját adagját sütögette rajta, a pereme pedig mindenkinek közösen volt feltöltve, így mégiscsak közös volt az étkezés.
Mikor megérkezett Da, nem túl korán, hét óra tíz perckor, Wan Dinért küldött, hogy vegye ki a húst a hűtőből. Amikor Din kilenc méteren belül ért az asztalhoz, Heng újra “feltámadt”, az orra mozogni kezdett.
-Hmm, tejturmix!
-Nem Heng, a tejturmix később jön, most a gidaszeleted jön.
-Hmm, gidaszelet, isteni, nyers…
Da le volt nyűgözve és alapos megfigyelés alá vette a látottakat.
Amikor Wan a rostélyra tette a húsokat, Heng levette a szemüvegét, hogy jobban szemügyre vegye, a gyorsan sötétedő alkonyati fényben. Szemei úgy ragyogtak, mint lángvörös szalonna, amitől a gyerekek összerezzentek. Féltek, emellett értetlenül álltak a helyzet előtt.
Mindenki azt mondta volna, hogy a fővő zöldségeknek és a sült húsnak isteni illata van, de először Heng szólalt meg.
-Gidának isteni illata van! Ne égessük meg a vért. Heng nyersen akarja a húst… borzalmas szagú zöldségek nélkül.
-Igen Heng tudom, hogy félig nyersen akarod, de nem teljesen nyersen. Ez itt még teljesen nyers, adj neki pár percet.
-Nem Nya, így eszem. Olyan jó illata van most és minden perccel veszít az illatából. Az enyémet most akarom!
-Rendben Heng, edd ahogy szeretnéd. Kérsz egy kis zöldséget vagy spagettit hozzá?
-Nem, csak a húst. Nyulat akarok, nem nyúl kaját.
Wan levette a tűzről a két karajt, egy tányérra tette és Hengnek adta.
-Parancsolj apa, de nekem ez még mindig szörnyen véresnek tűnik. Eddig mindig alaposan átsütve etted a húsodat, csakúgy, mint mi.
Heng elvette a tányért, az orrához emelte és megszagolta, úgy mozgott az orra, mint a nyúlé. Aztán az ölébe tette a tányérját, két kezébe fogta a kisebb szeletet és az orrához emelte újra.
-Isteni, -mondta, -egy kicsit túlsült, de nagyon jó!
Heng nem vette észre, hogy mindenki őt figyeli és a metszőfogaival harapott belőle. Wan legalább annyit várt tőle, hogy az egyik húst megeszi egyszerre. Aztán egyik kezébe fogta a húst, a másik kezével pedig apró darabokat csipkedett belőle. Amikor egy kis véres részhez ért a húsban, ajkai közé vette és kiszívta.
A család teljes ámulattal nézett össze, ahogy vörös és rózsaszínű szemeivel a húsra meredt, mint egy sólyom.
-Valami gond van? -kérdezte egy gyors oldalpillantást vetve feleségére.
-Nem Heng, nincs gond. Csak olyan jó újra látni téged szilárd ételt enni, ennyi. Mi csak örülünk ennek, ugye?
-Igen! -értett egyet mindenki egyszerre, de Danak félelmei támadtak, még ha ez a pillanat nem is volt megfelelő arra, hogy ezt megossza a többiekkel is.
-Jó! Akkor minden rendben van. -mondta Heng és visszatért étele csipegetéséhez, láthatóan nagy élvezettel.
Hengnek jó fél órájába telt mire megette a húst, azután nekilátott a csontnak, amit megtisztított és szárazra szívott. A többieknek szinte teljességgel lehetetlenség volt a saját ételére figyelnie, minek következtében az összes víz elpárolgott, a hús jó párszor odakozmált, szinte az egész vacsorájuk tönkrement, de nem pazaroltak el semmit, megették így is.
Amikor Heng megette az első szeletét, a kézhátába törölte száját, amit aztán tisztára nyalogatott és szopogatott. Egy kívülálló arra gondolt volna, hogy Henget most engedték ki hosszú évek után egy koncentrációs tábor magánzárkájából, ahol eddig kenyéren és vízen tartották. Egyikük sem látott még soha senkit ekkora élvezettel fogyasztania az ételét.
-Kéred most a másikat is apa? -kérdezte Din.
Heng megfogta a plédjét ami a vállaira volt vetve és megigazította, hogy kényelmesebben üljön, Den pedig elkapta a tányérját mielőtt a földre ért volna.
-Először megvárjuk míg ez lemegy, -mondta Heng, -aztán eszünk még egy kicsit. Nagyon finom étel. Heng nagyon szereti.
Den anyjára nézett, aki tudta mire gondol. Heng olyan borzalmasan törte a thai nyelvet, mint ahogy még egyikőjük sem hallotta, még ha a kiejtése soha nem is volt tökéletes, ugyanis szülei kínaiak voltak.
Amint mindenki kezdett a saját ételével foglalkozni és Heng újra mozdulatlanná vált, tompa rotyogás hallatszott az irányából. Mindenki tudta mi volt az, de illedelmesen úgy tettek, mintha meg sem hallották volna. Aztán még egy jött, szörnyű bűz kíséretében.
Csak Wan és Da mert egy pillantást vetni Hengre, aki széles mosollyal ült szemüvege alatt.
Den kuncogni kezdett. Először még csak halkan, de aztán nem tudta visszatartani és hamarosan Din is nevetésben tört ki.
-Csendet gyerekek! Apátok nem tud mit tenni ez ellen, beteg, -mondta Wan, -A szilárd étel úgy látszik egyből végig szaladt rajta.
De a gyerekek nem tudták fékezni magukat. Heng pedig csak ült ott elégedett vigyorral az arcán. Pár perccel később, mikor a bűz még mindig nem enyhült, Wan odaszólt Dennek.
-Den, segítsd ki apádat a mosdóba, hogy rendbe tegye magát, jó? Ha bármi gond van csak kiálts és jövök segítek.
-Heng, tedd az alsógatyádat a szennyeskosárba, majd holnap elrendezem.
Mikor elmentek, Wan megszólalt.
-Nos, az én… Jaj, az a… Te magad, mire véled a helyzetet Da nagynéni?
-Különös, nem igaz? De Heng viselkedése egy madárra emlékeztet. Nem tudom biztosra, de ahogyan ott ült, mint egy madár az ágon és ahogyan evett. Evés után pedig ürített egyet… A madarak csinálják így. Azt hiszem több állat is csinálja így, de nézd meg a tyúkokat az udvarodban. Még mindig a szemem előtt van, ahogyan ott pihent a plédjében napszemüvegben miután megette a szeletét.
-Szóval, nem gondolod, hogy csak visszatartási problémája van? Kicsit aggódom az ágyunk miatt… épp néhány hete vettünk új matracot… kár lenne érte. Szerinted mi lenne, ha a pajtában aludna kicsit, amíg ez ki nem derül?
-Nem, ne aggódj! A madarak sem piszkítanak a saját fészkükbe, habár egy pelenkát tehetsz rá míg jobban meg nem ismerjük az új szokásait… Vagy ha mégis megtörténne akkor beszerezhetsz inkontinens nadrágot, de azért be kell menni a városba.
Amikor Heng visszajött Dennel, kicsit levertnek tűnt és egy kicsit zavarban is volt.
-Jól vagy Heng? -kérdezte a felesége.
-Igen, baleset volt. Ne aggódj, semmi gond… legalábbis mára. Most megyek az ágyba.
-Rendben, jó ötlet. Da nagynéni, mi legyen a tejturmixával?
-Szerintem meg kellene innia mielőtt lepihen. Ne aggódj az új matracotok miatt, idáig sem piszkította össze, szerintem ma éjjel sem fogja. Viszont, ha vele egy tető alatt élnék nem szeretném, hogy az éjszaka közepén felébredjen valami harapnivaló után nézve.
-Valószínűleg igazad lehet. Den, ültesd le egy percre apádat az asztal szélére. Din, légy szíves hozz apádnak egy pohár tejturmixot!
Mikor megitta a turmixot, vártak kicsit. Nem jött semmiféle gyanús hang vagy szag, így Wan szólt a gyerekeknek, hogy kísérjék ágyba apjukat.
-Hamarosan feljövök megnézni, hogy jól van-e, de szerintem most aludni fog.
-Ej, ej Da néni, mennyi plusz munka ez, ugye? Van egy madáremberünk a házban. Mit szólsz hozzá?
-Nem is tudom Wan. Viszont a vicced közelebb lehet a valósághoz, mint gondolnád. Csak várd ki a végét.
-Előbb nézzük meg, hogy ősszel délre költözik-e.
Wan nemigazán tudta, hogy ezzel Da csak viccelt-e, szóval vágott egy félmosolyt, remélve, hogy odaillik. Persze mélyen tudta jól, hogy Da nagynéninél, a sámánnőnél, ez nem illik oda.
Aggódott, de ilyen körülmények között ki ne aggódna?
Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.