- -
- 100%
- +
Kyra fázott, ahogy a fák között lépdelt. Sokkal hidegebb volt itt, mint a mocsárnál, bár ez ellentmondott a józanésznek. A tövisfák kizárták a napfényt, nehézzé tették a levegőt. Itt minden más volt… A sötétség mélyebb, a levegő hidegebb, a víz nedvesebb, a korhadó fák szaga pedig megülte a levegőt. Feszülten figyelt minden neszre és minduntalan testvéreit átkozta. Veszélyes volt idejönniük fegyveres kíséret nélkül, különösen szürkületkor, pláne ma! Minden hangra megriadt és kapkodva nézett körbe, mikor messziről egy síró állat hangja hallatszott. Fejét ide-oda forgatva kereste a hang forrását, de a fák túlságosan sűrűn álltak egymás mellett. Leo azonban a levegőt szaglászta, felkapta a fejét, majd hirtelen a hang felé iramodott.
- Leo! – kiáltott utána csalódottan a lány, de hiába próbálta visszahívni.
Bosszúsan sóhajtott, de tudta, hogy Leo mindig otthagyja, ha prédát érez a közelben. Nem hibáztatta, hisz neki is ennie kell. Tudta, hogy vissza fog térni végül.
Kyra egyedül folytatta útját, miközben körülötte az erdő egyre sötétebbé vált, megnehezítve ezzel, hogy kövesse testvérei nyomát. Már épp feladta volna, mikor hirtelen a távolban nevetés harsant. A hang felé fordulva átkúszott a sűrű fák között, míg meg nem megpillantotta testvérei fejét maga előtt.
Visszahúzódott, hogy tartsa a távolságot. Tudta ha Aidan észreveszi, zavarttá válik majd és elküldi megint. Eldöntötte, hogy az árnyékból figyeli majd az eseményeket és vigyáz, nehogy bajba kerüljenek. Jobb lesz Aidannak, ha nem szégyenül meg, és végre férfinak érezheti magát…
Egy gally reccsent a lába alatt mire Kyra rögtön összehúzódott, aggódva, hogy a zaj miatt talán észreveszik, de bátyjai részegségükben figyelmetlenné váltak, és a köztük lévő harmincyardnyi távolság is segített. A hangot elnyelte a nevetésük. Látta Aidan testtartásából, hogy még mindig feszült, és úgy tűnt lassan a sírás határán áll. Görcsösen szorongatta a lándzsáját, mutatva, hogy már férfi, de a lándzsa túl nagy volt hozzá képest és a súlyát sem igazán bírta megtartani.
- Gyere fel ide - fordult oda Braxton Aidanhez, aki pár lépéssel lemaradt mögötte.
- Mitől félsz annyira? - kérdezte Brandon látva reszkető öccsét.
- Nem félek – vágta rá Aidan sértődötten.
- Csendet! – mordult fel Brandon, kinyújtott tenyerét Aidan elé tartva. Hangjában most először komolyság csendült. Braxton is megállt és feszülten figyeltek.
Kyra fedezéket keresett egy fa mögött, ahonnan jó rálátása nyílt a fivéreire. Nem volt nehéz dolga, a fiúk fenn álltak egy magaslaton és meredten néztek előre, mintha láttak volna valamit.
Óvatosan előrébb kúszott, hogy jobban lássa őket, majd megállt két fa között, és megpillantotta mit is néznek feszült figyelemmel. Amott a tisztáson egy vaddisznó eszegette a makkokat. Azonban nem egy hétköznapi vaddisznót sodort eléjük a sors. Egy hatalmas Fekete Szarvú Vaddisznó, a legnagyobb, amit életében látott... Fehér agyara és három éles szarva meredt előre, amelyek közül az egyik az orrából a másik kettő a feje két oldalán állt ki. Ritka példány volt és a mérete ellenére igen fürgén mozgott. Mindenki rettegett ettől az állattól, és még a legtapasztaltabb vadászok sem szívesen találkoztak vele.
Bajban voltak.
Kyrának borsódzott a háta, és azt kívánta Leo bárcsak mellette lenne, ugyanakkor annak is örült, hogy nincs itt, mert bár bizonyára nekitámadt volna a másik állatnak, nem volt benne biztos, hogy ezt a csatát ki nyerné meg. Kyra előrébb lépett, óvatosan levette az íjat a válláról, majd megragadott egy nyilat is. Megpróbálta kiszámolni milyen messze lehet a vaddisznó a fiúktól, milyen mesze van ő – és rájött, hogy nem túl rózsás a helyzet. Túl sok fa állt előtte mintsem tiszta rálátása legyen a lövéshez, és egy ekkora állatnál nem adódik lehetőség második próbálkozásra. Nem gondolta, hogy egy nyíl leteríti majd.
Kyra látta a félelmet kiülni testvérei arcára, majd Brandon és Braxton gyorsan elfedték ijedségüket némi hősködéssel, amely most meggyőződése szerint leginkább az italnak volt köszönhető. Mindketten felemelték a lándzsáikat és tettek pár lépést előre. Braxton látta, hogy Aidannek földbe gyökerezett a lába, majd megragadta a fiút a vállánál fogva és pár lépést előre kényszerítette.
- Itt az esély, hogy férfit faragjunk belőled! - jelentette ki Brandon.
- Én… Félek. – Aidan hangja alig volt több mint suttogás.
Brandon és Braxton gúnyosan egymásra néztek és felkacagtak.
- Félsz? És szerinted mit mondana apa, ha hallaná ezt?
A vaddisznó közben felfigyelt rájuk, felemelte a fejét, körbejáratta sárga szemeit majd rájuk bámult és arca vicsorgásba rándult. Kinyitotta a száját, megmutatta agyarait és miközben csöpögött a nyála, valahonnan a gyomra mélyéről egy iszonyatos üvöltés szakadt fel. Kyra még ebből a távolságból is érezte a félelmet, és csak elképzelni tudta Aidan mennyire félhet szemtől szembe a bestiával.
Még mielőtt késő lett volna előre szaladt, ügyelve a szélirányra és már csak pár lépés választotta el a testvéreitől mikor rájuk kiáltott.
- Hagyjátok békén!
Harsány hangja szinte vágta a csendet, fivérei pedig dermedten fordultak felé.
- Elég legyen a móka mára - tette hozzá nyugodtan – eresszétek el.
Miközben Aidan megkönnyebbült, Brandon és Braxton összevont szemöldökkel tekintettek rá.
- Mit tudsz te? – csattant fel Brandon. - Hagyd békén a férfiakat!
A vaddisznó vicsorogva közeledett feléjük, miközben Kyra is egyre idegesebb lett. Előre lépett.
- Ha elég bolond vagy, hogy kikezdj ezzel a szörnyeteggel, akkor rajta – mondta -, de Aidant küld ide hozzám.
Brandon a homlokát ráncolta.
- Aidan jó helyen van itt – jelentette ki Brandon fölényesen. - Most fog megtanulni harcolni, igaz Aidan?
Aidan szótlanul állt, bénultan a félelemtől.
Kyra már azon gondolkodott, hogy még egyet lép lőre és megragadja Aidan karját, mikor egy susogó hangot hallott a tisztás felől. Odakapta a fejét. A vaddisznó fenyegetően, lépésről lépésre közeledett.
- Nem fog támadni, ha nem provokáljátok - sürgette Kyra a testvéreit. - Hagyjátok elmenni!
Ők azonban nem figyeltek rá, mindketten vaddisznó felé fordultak, felemelve a lándzsájukat. Előresétáltak a tisztásra, hogy bebizonyítsák maguknak mennyire bátrak.
- Én a fejét célzok majd – kezdte Brandon.
- Én pedig a torkát - folytatta Braxton és mindketten irányba álltak.
A vaddisznó egyre hangosabban vicsorgott, szélesebbre tátotta száját, amiből csorgott a nyál. Tett még egy fenyegető lépést.
- Gyertek vissza – kiáltott feléjük Kyra kétségbeesetten.
Azonban a fiúk inkább előreléptek egyet, felemelték lándzsáikat majd hirtelen elhajították azokat.
A lány bizonytalanul nézte, amint a lándzsák a levegőbe repülnek, és közben felkészült a legrosszabbra.
Döbbenten figyelte, amint Brandon lándzsája megsebzi az állat fülét, elég vért serkentve ki, hogy az még idegesebb legyen, miközben Braxton dobása méterekkel kerüli el a bestia fejét.
A fiúkon most először látszott a félelem. Tátott szájjal, döbbenten álltak, látszott, hogy az italból nyert bátorságukat felváltotta a félelem.
A vadkan felbőszülve leszegte a fejét, ijesztő hangokat hallatott és hirtelen megiramodott.
Kyra döbbenten nézte, ahogy lecsap a testvéreire. A vadkan gyorsabb volt mint bármi, amit életében látott, és a mérete ellenére olyan gyorsan szaladt a fagyos fűben, mint egy szarvas.
Ahogy közeledett Brandon és Braxton megpróbáltak az ellenkező irányba szaladni, hogy mentsék az életüket, de esélyük sem volt lehagyni a bestiát.
Aidan ottmaradt, földbe gyökerezett lábbal, egyedül, a félelemtől lefagyva. Tátott szájjal állt, a lándzsa is kiesett a kezéből. Kyra tudta, a lándzsa sem sokat segített volna rajta, hiszen nem lett volna képes megvédeni magát. Egy felnőtt férfi sem tudta volna… A vadkan egyenesen Aidan felé vágtatott.
Kyra szíve egyre hevesebben vert.
Gondolkodás nélkül előrelendült a fákat kerülgetve, maga előtt tartva az íját, tudva, hogy csak egy lövése van, és annak tökéletesnek kell lennie. Tudta, nehéz lesz, még akkor is az lenne, ha a vadkan nem mozogna, de így… Teljesen bepánikolt. Ha túl akarják élni, muszáj a lövésnek tökéletesnek lennie.
- Aidan, feküdj a földre! - kiáltotta.
A fiú először nem mozdult, így elállta az útját, gátolta a tiszta lövést és Kyra tudta, már abban a pillanatban, mikor megemelte az íját, ha öccse nem mozdul az utolsó esélyük is kárba fog veszni. A fák között botladozott, a lába megcsúszott a havon és egy pillanatig úgy érezte, hogy minden elveszett.
- AIDAN! - kiáltotta újból.
Valami csoda folytán szavai ezúttal eljutottak a fiúhoz, aki az utolsó másodpercben végre a földre vetette magát, szabad rálátást biztosítva Kyrának a célpontra.
Ahogy a vaddisznó vágtatott felé, az idő lelassult. Úgy érezte, egy alternatív világba lépett. Egy olyan dolog ébredt fel benne, amit eddig nem tapasztalt és nem is értette igazán az új érzést... A világ beszűkült és egyetlen helyre fókuszálódott. Hallotta a saját szívverését, légzését, a levelek susogását és egy varjú távoli károgását. Sokkal többet érzett az univerzumból, mint valaha. Egy olyan birodalomba lépett, ahol az univerzum és ő eggyé váltak…
Kyra kis csípést érzett a tagjaiban, egy meleg, tüskés energiát, amit még sosem tapasztalt. Olyan érzés volt, mintha egy idegen akarná elfoglalni a testét. Mintha egy nagyobb és sokkal erősebb valaki lenne…
Kisöpörte a gondolatait, csak az ösztönei vezették és ez az új energia áramlott az ereiben. Kitámasztotta a lábát, felemelte az íjat, ráhelyezte a nyilat és lőtt.
Tudta, már amikor elengedte az íjat, hogy ez egy különleges lövés lesz. Nem kellett odanéznie, érezte, hogy oda tart a nyíl ahová szánta, a fenevad jobb szemébe. A nyíl majd egy lábnyit bevágott a vaddisznóba, mielőtt megállt.
A fenevad felmordult, a lábai kicsúsztak alóla és a pofájára esett, közvetlen a hóba. Keresztülcsúszott a tisztáson, miközben vonaglott. Végül Aidantől egy lábnyira állt meg, olyan közel, hogy szinte meg lehetett érinteni.
Kiterült a földön, miközben Kyra előrelépett felajzott íjjal a kezében, megállt a vadkan felett és egy újabb lövést eresztett hátul a koponyájába. Végre abbahagyta a mozgást.
A lány némán állt a tisztáson. Szíve hevesen vert, az idegei lassan nyugodtak csak meg, az energia elhalványult és meglepetten eszmélt rá mit is tett. Tényleg végrehajtotta ezt a lövést?
Rögtön eszébe jutott az öccse és amint megölelte őt, Aidan olyan bizalommal nézett fel rá, mintha az anyja lenne. A szemében még ott látszott a félelem, de sértetlen maradt. Kyra megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy nem esett bántódása.
Hátrafordult két bátyjához, akik a tisztáson feküdtek és sokkoltan, félelemmel nézték őt. De látott valamit a tekintetükben, ami nyugtalanította őt. A gyanú. Hogy ő különbözik tőlük. Egy kívülálló. Úgy néztek rá, amit Kyra látott már korábban is, ritkán, de elégszer ahhoz, hogy elraktározza magában. Megfordult és lenézett a lábainál fekvő halott szörnyre, miközben azon töprengett, hogy tizenöt éves lányként, miként volt erre képes. Túlmutatott a képességein. Ez nem csak egy szerencsés lövésen múlott…
Mindig is volt valami, ami miatt különbözött másoktól. Ott állt némán, és képtelen volt megmozdulni. Mert ami ma igazán megrázta, az nem a vadkan felbukkanása, hanem a fivérei szemében látott hitetlenkedés. Már milliószor felötlött benne egy kérdés, de eddig nem engedte, hogy tudatosodjon benne, ezúttal azonban halkan felsóhajtott magában. Kénytelen volt feltenni a kérdést, amire sürgősen választ kellett kapnia…
Ki ő valójában?
HARMADIK FEJEZET
Visszafelé úton Kyra a testvérei mögött sétált figyelve, ahogy görnyedeznek a vaddisznó súlya alatt. Aidan mellette ment, míg Leo a sarkában ügetett. A vadászat után visszatért hozzájuk. Brandon és Braxton keményen megküzdöttek minden lépésért, miközben a lándzsáikra kötözött vadállatot a vállukon cipelték. Mióta kiértek az erdőből zord kedvük jelentősen megváltozott főleg, miután apjuk erődje is látótávolságba került. Minden egyes lépéssel egyre magabiztosabbakká váltak, lassan visszanyerték arrogáns önmagukat, nevetgélve viccelődtek a zsákmányuk felett.
- Az én lándzsám sebesítette meg - hencegett Brandon Braxtonnak.
- De - kontrázott rá Braxton - az én lándzsámon változtatott irányt és így került Kyra nyila elé.
Kyra arca elnyúlt a hazugságaikat hallgatva. Disznófejű bátyai már magukat győzködték a saját történetükről, és úgy tűnt lassan el is hiszik azt. Már előre látta, amint apjuk termeiben hencegnek a sikeres vadászatukkal.
Őrjítő érzés kerítette hatalmába. Ki akarta őket javítani, de összeszorította a száját és csendben maradt. Töretlenül hitt abban, hogy az igazság mindig utat tör magának, mindegy mit mond ez a két pojáca.
- Hazugok vagytok – jelentette ki Aidan, miközben még mindig reszketett a történtektől. - Tudjátok, hogy Kyra ölte meg a vadkant.
Brandon megvetően fordult hátra a válla felett, mintha Aidan csupán egy bogár lenne.
- Mit is tudsz te? – kérdezte. - El voltál foglalva a nadrágba pisiléssel.
Mindketten felkacagtak. Úgy tűnt a történetük minden egyes megtett lépéssel egyre hihetőbbé vált számukra.
- És ti talán nem futottatok el? – érdeklődött Kyra gúnyosan, ezúttal kiállva Aidan mellett.
A fivérek elcsöndesedtek. Kyra mindkettejüket megfogta és még a hangját sem kellett, hogy felemelje. Boldogan sétált tovább, hisz az öccse életét megmentette, és ennél több örömet nem is kívánt magának.
Kis kezet érzett a vállán, és amikor odanézett Aidan mosolygós arcát pillantotta meg. A fiú boldog volt, hogy él és csak ez számított. Azon már meg se lepődött, hogy bátyjai nem értékelik, amit értük tett.
Kyra nézte a vadkan minden lépésre himbálózó tetemét, és közben azon morfondírozott, hogy jobb lett volna, ha a tisztáson hagyják. Ott ahová tartozik. Elátkozott állat, nem Volis-ba való... Rossz ómen, mivel a Tövis Erdőből származott, és ráadásul a Téli Hold estéjén ejtették el. Egy régi mondás jutott eszébe: ne dicsekedj, miután megmenekültél a haláltól. Úgy gondolta, hogy fivérei a kísértik a sorsot, rontást hozva ezzel az otthonukra.
Átkeltek egy dombon, és megpillantották az erődöt, ami elterpeszkedett a tájon. A hideg szél és az erősödő havazás ellenére Kyra megkönnyebbült az otthona láttán.
Füst szállt fel a kéményekből, bepöttyözve a láthatárt, amint a fáklyák megpróbálták elűzni az alkonyat sötétjét. Az út kiszélesedett mikor egy jól karbantartott részhez értek, a híd közelében. Lépteiket megszaporázva gyorsan tették meg az utolsó szakaszt. Az út tele volt emberekkel. Mind a fesztiválra voltak kíváncsiak még a rossz idő és a közeledő éjszaka sem tartott vissza senkit.
Kyrát nem lepte meg a falusiak felbuzdulása, hisz a Téli Hold fesztivál az év egyik legfontosabb ünnepe. Hatalmas tömeg nyomakodott keresztül a felvonóhídon, hogy bejussanak a várban felállított standokhoz, válogatni a különleges portékák között vagy hogy csatlakozzanak a várbeli ünnepséghez. Ugyanakkor sokan próbáltak kijutni is, hogy haza térjenek és szeretteik körében töltsék az ünnepet. Ökrös fogatok haladtak mindkét irányban. Kőművesek dolgoztak serényen a várat körülölelő fal megerősítésén. Kalapácsaik hangja keveredett a haszonállatok és kutyák hangjával. Kyra csodálta őket, hogy ilyen időben is képesek dolgozni és nem fagy le a kezük.
A tömeggel sodródva léptek be a kapun és ahogy Kyra felnézett a látványtól összeszorult a gyomra. A Pandesiai Kormányzó emberei bíbor színű sodronyingüket viselték és nem is próbáltak elvegyülni a tömegben. A lány érezte, hogy ugyanaz a harag lángol fel a szemében, amit a népe minden egyes tagja érzett. A Kormányzó embereinek jelenléte mindig nyugtalanítóan hatott, de a Téli Hold ünnepén nem jelenthetett mást, mint, hogy valamit akartak tőlük. Ezek a katonák semmirekellők voltak a szemében, megvetendő kötekedők, akik a pandesiai invázió óta uralkodtak rajtuk.
Escalon előző királyának gyöngesége miatt kényszerültek megadni magukat a Pandesiai inváziónak. Azóta szégyenszemre ki vannak szolgáltatva ezeknek az embereknek. Kyrát elöntötte a harag, ahogy felidézte a történetet. A Király gyengeségének köszönhetően az apja és emberei nem voltak jobbak kiemelt jobbágyoknál. Szerette volna, ha felkelnek és harcolnak a szabadságukért, hogy megvívják azt a háborút, amelyet az előző királyuk nem mert. Tudta, ha felkelés lenne, szembe kellene nézniük a Pandesiai hadsereg haragjával, de így, hogy a várat már sikerült megerősíteni és körbeárkolni már lenne esélyük…
Amint elérték a hidat a tömeg megállt körülöttük és megbámulták a vadkant. Kyra egy kis elégtételt érzett magában, amikor látta, hogy a bátyjai hogyan görnyedeznek a súly alatt, dúlva-fúlva. Ahogy mentek az arcok feléjük fordultak. Közemberek és harcosok is ámulattal nézték a hatalmas fenevadat. Látott néhány babonás embert gyorsan elfordulni, ők ugyan úgy rossz ómennek tekintették az egészet.
A többiek viszont büszkén figyelték a testvéreit.
- Szép fogás a fesztiválra - kiáltotta egy farmer, aki a tehenét vezette az utcán, amikor beléjük botlott.
Brandon és Braxton melle dagadt a büszkeségtől
- Apátok fél udvartartása jól lakik - kiáltotta egy hentes.
- Hogyan sikerült elejteni? - kérdezte egy szíjgyártó.
A két báty egymásra pillantott és végül Brandon válaszolt a férfinak.
- Egy jó dobás és a félelem hiánya - felelte bátran.
- Ha nem kalandozol az erdőben - tette hozzá Braxton - nem tudod, hogy mit hagysz ki.
Néhányan éljeneztek, míg mások a hátukat lapogatták. Kyra önmagát meghazudtolva csöndben maradt. Nem volt szüksége ezeknek az embereknek a jóváhagyására.
- Nem ők ölték meg a vadkant – szólt közbe Aidan felháborodottan.
- Fogd be - fordult hozzá Brandon sziszegve. – Ha még egyszer megszólalsz, elmondom, hogy összepisilted a nadrágodat, amikor feléd rohant a vadkan.
- De nem is - tiltakozott zavartan.
- És hisznek majd neked? - érdeklődött Braxton gúnyos mosolyra húzva a száját.
A két fivér nevetésben tört ki, miközben Aidan Kyrára nézett, tanácsot kérve, hogy mit tegyen.
Nővére tagadólag megrázta a fejét.
- Ne pocsékold az erődet - mondta neki nyugodtan -, az igazság mindig kiderül.
A tömeg egyre sűrűbb lett, ahogy átkeltek a hídon. Kyra érezte az egyre növekvő izgalmat, ahogy az alkonyat leszállt, és a sűrű hóesésben felgyulladtak a fáklyák. Felnézett és a szíve gyorsabban kezdett verni, amikor meglátta a tornyos, hatalmas kőkaput, amelyet az apja tucatnyi embere őrzött. A rács, a vastag rúdjaival és hegyes végével, fel volt húzva, de bármikor egy szempillantás alatt leereszthették, ha felharsant a kürt, és így képesek voltak távol tartani az ellenséget. A kapu harminc láb magasra nyúlt, tetején széles terasszal, ahonnan az egész erődöt be lehetett látni. A lőréseken keresztül állandóan éber szemek figyeltek. Volis egy csodálatos erőd volt, Kyrát mindig büszkeség töltötte el, ha rágondolt. Ami még inkább büszkévé tette, azok a benne élő emberek… Főleg apja katonái, akiket Escalon legjobb harcosaiként tartottak számon. A Király bukása után apja köré gyűltek, és azóta is kitartottak mellette. Kyra és a katonák is többször sürgették a várurat, hogy kiáltsa ki magát az új Királynak, de ha ez felmerült a férfi mindig csak a fejét ingatta. Hisz ez nem az ő útja…
Ahogy közeledtek a kapuhoz, apja tucatnyi embere lovagolt el előttük az alacsony fallal körülvett széles kör alakú gyakorlótér felé. A tömeg szétvált előttük, hogy szabad utat biztosítsanak nekik, Kyra pedig megfordulva, dobogó szívvel figyelte őket. A gyakorlótér volt a kedvenc helye. Órákat töltött el ott figyelve, ahogy gyakorlatoznak, eltanulva tőlük a mozdulataikat, technikájukat. Csodálta őket, amiért a fesztivál estéjén, a hideg és a hó ellenére is a gyakorlatozást választják.
Egy másik csapat gyalogosan közeledett a vár felől. Félreálltak, hogy utat engedjenek a testvéreknek. A férfiak még a fivéreinél is nagyobbra nőttek, jó egy lábbal magasodtak feléjük. Ősz szakállú, harmincas, negyvenes éveikben járó emberek, akik túl sok háborút láttak már, még a régi Király mellett szolgálva. Ezek a férfiak maguktól sosem adták volna fel, a Király azonban rákényszerítette őket. Sokat látott katonák voltak, akik szinte semmin se lepődtek már meg, most mégis hangos füttyögéssel jelezték ki tetszésüket a zsákmány láttán.
- Magad ölted meg, ugye? - kérdezte egyikük Brandont, miközben közelebb jött, hogy megvizsgálja a vadat.
A tömeg egyre sűrűbb lett és végül a fivéreknek meg kellett állniuk, hogy begyűjthessék ezeknek a nagyszerű emberek csodálatát és gratulációját. Próbálták elrejteni, hogy milyen nehezen is kapnak levegőt.
- Mi ejtettük el! – vágta rá Braxton büszkén.
- Egy Fekete Szarvú! - kiáltott fel egy másik katona döbbenten, miközben közelebb lépett és végigsimított a hátán. - Gyerekkorom óta nem láttam ekkorát. Segítettem megölni egyet, de jó páran voltunk rá, és ketten is ott hagyták a fogukat…
- Hát, mi nem vesztettünk semmit, egy lándzsahegyen kívül – hencegett Braxton.
Kyra majd felrobbant a dühtől, miközben az emberek helyeslően nevettek. Anvin, a vezetőjük előrelépett, hogy megvizsgálja a tetemet. Szétváltak, hogy legyen helye.
Az apja parancsnokát, Anvint, kedvelte Kyra legjobban mindközül. Ő vezette ezeket a nagyszerű harcosokat és olyan volt számára, mintha a második apja lett volna. Azóta ismerte, mióta csak az eszét tudta. Nagyon szerette Kyrát, gondoskodott róla, és megtanította a fegyverforgatás minden csínjára. Engedte, hogy a katonákkal gyakorlatozzon, mert tudta, hogy milyen fontos ez a lánynak. Nagyszerű férfi volt, aki kemény az ellenséggel és melegszívű a barátokkal szemben. Nem tűrte a hazugságokat, azon kevés emberek közé tartozott, akik mindig kimondták az igazat, legyen az bármilyen sötét is. Aprólékos szemével mindent észrevett, és amikor előrelépett, hogy megvizsgálja a vadkant, felfedezte a törött nyílhegyet a vadkan szemében. Látta a részleteket. Kyra tudta, ha valaki ki tudta találni az igazságot, akkor az ő.
Anvin megvizsgálta a két sebet, tanulmányozta a két kis nyílhegyet, amelyek még mindig a tetemben fúródva álltak a kis fadarabokkal együtt, ahol a bátyjai eltörték a nyilakat. Alig látszottak ki, más talán észre sem vette volna…
Kyra figyelte Anvin arcát, amint a sérüléseket tanulmányozta és látta a szeme összehúzódásából, hogy összerakta az igazságot. Lehajolt, levette a kesztyűjét és kihúzta a szemből az egyik nyílhegyet. Feltartotta véres darabot és lassan, kérdőn a fivérek felé fordult.
- Egy lándzsahegyet vesztettek, igaz? - kérdezte rosszallón.
Feszült csend telepedett a csoportra, miközben Brandon és Braxton idegesen nézett körbe. Mozdulatlanná váltak.
Anvin Kyrához fordult.
- Vagy talán ez egy nyílhegy? - kérdezte, és Kyra látta, ahogy forognak a kerekek a fejében, levonva a saját következtetéseit.
Anvin odasétált Kyrához kivéve egy nyilat a tegezéből és egymás mellé tartotta a nyílhegyeket. Tökéletesen illeszkedtek, mindenki láthatta. Egy büszke pillantást vetett Kyrára, és a lány érezte, hogy minden tekintet rászegeződik, amitől zavarba jött.
- A te lövésed volt, igaz? – kérdezte, bár inkább állította.
Kyra biccentve válaszolt.
- Igen az - mondta határozottan, és hálás tekintett Anvinra, hogy megadta neki az elismerést.
- Ez a lövés terítette le - vonta le a következtetést kemény hangon. - Nem látok más sérülést emellett a kettő mellett - tette hozzá, miközben végigfuttatta a kezét, míg nem a fülénél megállt. Megvizsgálta, majd Brandon és Braxton felé fordult és megvetően kérdezte tőlük. – Hacsaknem ezt a karcolást meritek ti sérülésnek nevezni.
Feltartotta a vadkan fülét és a két fivér elvörösödött, miközben mindenki harsány nevetésben tört ki.
Apja egy másik katonája, Vidar – Anvin jó barátja – lépett előre. Vékony, harmincas éveiben járó, szikár tekintetű, sebhelyes orrú ember képében jelent meg. Kis termete miatt nem tűnt túl erősnek, de Kyra jól ismerte őt. Vidar keményebb volt, mint a szikla, és közelharcban edződött ennek hála a nála kétszer nagyobb embereket is lebirkózta. Sokan követték el azt a hibát, hogy a kinézetével provokálták, majd keményen megfizettek vakmerőségükért. Ő is a szárnyai alá vette Kyrát, védelmezte őt.