A Sárkányok Felemelkedés

ÖTÖDIK FEJEZET

Kyra a zsúfolt híd közepén állt ahol minden szám rá szegeződött, várva, hogy döntést hozzon a vaddisznó kapcsán. Teljesen elpirult, mivel utált a figyelem középpontjában lenni, ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy Duncan elismerve a képességeit, egy ilyen döntés meghozatalát bízta rá.

Azonban tudta, hogy ez hatalmas felelősség. Tudta, hogy akárhogy is dönt, az megváltoztatja a népe sorsát. Akármennyire is utálta a pandesiaiakat, nem akarta az embereket belevinni egy olyan háborúba, amit nem nyerhettek meg. Ugyanakkor visszakozni sem akart felbátorítva a Kormányzó embereit, hogy megalázhassák a népét. Nem akart gyengének tűnni, főleg azután, hogy Anvin és emberei olyan bátran kiálltak értük.

Felismerte, hogy Duncan bölcs döntést hozott, mikor az ő kezébe helyezte az ítéletet, hiszen így megőrizhetik a méltóságukat. Minél tovább gondolkodott, arra következtetésre jutott, hogy az apja nem akar háborút, hiszen akkor Anvint választotta volna. Duncan meg akarja óvni a népét.

- Ez a fenevad átkozott - kezdte Kyra elutasítóan. - Majdnem megölte a testvéreimet. A Tövis Erődből való, és a Téli Hold estéjén ejtettük el, azon a napon, amikor tilos vadásznunk. Hibának bizonyult behozni a kapukon belülre, az erdőben kellett volna hagyni az enyészetnek, ott ahová tartozik.

Majd odafordult a Kormányzó embereihez.

- Vigyétek el az uratoknak - mondta mosolyogva. - Tegyétek meg nekünk ezt a szívességet.

A Kormányzó emberei Kyráról a fenevadra néztek, egyre fancsalibb ábrázattal, pont úgy, mint aki egy finom alma rohadt részébe harap, és soha többet nem szeretne enni belőle.

Kyra látta, hogy Anvin és a többiek jóváhagyólag tekintenek rá és az apja is igazán büszkének tűnt. Megcsinálta: megőrizte népe tekintélyét, megmentette őket a háborútól és egyúttal kigúnyolta a pandesiaikat.

Fivérei ledobták a vadkant a földre, amely tompa puffanással ért a hóba. Megalázva, sajgó vállal léptek hátra.

Minden szem a Kormányzó embereire szegeződött, akik csak álltak ott és nem tudták mitévők legyenek. Kyra szavai mélyre vájtak, úgy tekintettek a fenevadra, mintha az a föld legmélyebb bugyraiból került volna elő. Nem igazán akarták elvinni, bár már az övék volt…

Végül a feszült csendet parancsnokuk törte meg, aki parancsot adott, hogy vegyék fel a szörnyet és induljanak. Lehajtott fejjel masíroztak el, tudván, hogy túljártak az eszükön.

A tömeg eloszlott, a feszültség eltűnt és mindenki megkönnyebbült. Apja több embere is odament hozzá gratulálni vagy csak megveregetni a vállát.

- Jól csináltad - mondta Anvin. – Egy nap jó vezető lesz belőled.

A falusiak visszasiettek a dolgukra, újra elindult a forgatag, a feszültség is elmúlt és Kyra újból az apja tekintetét kereste. Meg is találta, hiszen a férfi csak párlábnyi távolságról figyelte őt. Az emberei előtt mindig tartózkodóan viselkedett vele és most sem tett másképp, de úgy biccentett felé, hogy a lány tudta, igazán meg van vele elégedve.

Kyra látta, amint Anvin és Vidar összeütik a lándzsájukat és rögtön felgyorsult a szívverése.

- Csatlakozhatok hozzátok? - kérdezte Anvint, hiszen tudta, hogy a gyakorlótérre indulnak.

Anvin zavartan az apjára pillantott, tudván, hogy nem fog beleegyezni.

- Egyre sűrűbben havazik - felelte habozva - és az éjszaka is közeleg.

- Ez nem szokott zavarni téged - ellenkezett Kyra.

- Nem, nem szokott – ismerte be vonakodva. Megint a lány apjára pillantott, és Kyra látta, hogy Duncan, mielőtt visszaindult volna a várba, tagadólag megrázta a fejét.

- Nagy lakomára készülnek, jobb, ha te is mész – sóhajtotta végül a katona.

Kyra érezte a roston sülő hús nehéz illatát és látta, amint a fivérei is megfordulnak és tucatnyi emberrel együtt a várba indulnak, készülődni az ünnepségre. Ő azonban vágyakozva a mező felé, a gyakorlótér irányába, nézett.

- Az étel várhat – döntötte el végül. - Az edzés nem. Hadd menjek.

Vidar elmosolyodott miközben a fejét csóválta.

- Biztos, hogy lány vagy te és nem egy harcos?

- Nem lehetek mindkettő? – vágott vissza a lány indulatosan, mire Anvin egy hosszú sóhaj után megrázta a fejét.

- Az apád a fejemet venné - tette hozzá –, de nem fogadod el a nemet válaszként - vonta le a következtetést. - Bátrabb szíved van, mint az embereim felének. Remélem, egy nap hasznát vesszük.

Kyra átfutott a havas tájon Anvinnal, Vidarral meg apja néhány emberével és természetesen Leoval az oldalán. Egyre sűrűbben havazott, de egyáltalán nem foglalkozott vele. Hatalmába kerítette a szabadság érzete, jókedv szállta meg, mint mindig, amikor belépett a Harcosok Kapuján, ami a kőfallal körülvett gyakorlótérre vezetett. Mélyet lélegzett, ahogy kiszaladt a legkedvesebb helyére a világon, a gyönyörű zöldellő dombokra, amiket ezúttal hó borított. Mindent tökéletesnek érzett, amikor látta az embereket gyakorolni. Ahogy keresztül-kasul vágtattak, csattantak a pengék. Távoli célpontokra lőttek, hogy fejlesszék a képességeiket. Kyrának ezt jelentette az élet.

A gyakorlótér a férfiak számára volt fenntartva, nők és tizennyolcadik évüket be nem töltött fiúk nem léphettek be ide. És persze azok sem, akiket nem hívtak meg. Brandon és Braxton mindennap türelmetlenül várták, hogy elhívják őket, de Kyra szerint ez sosem fog megtörténni. A Harcosok Kapuja a bátor, harcban edzett vitézek gyakorlóterének épült és nem az olyanoknak, mint amilyenek a testvérei voltak. Nem nyámnyila hencegők gyülekeztek itt.

Miközben futott a mezőn, boldogság öntötte el, hiszen sehol sem érezte magát elevenebbnek, mint itt. Intenzív energiák szabadultak fel, apja tucatnyi legjobb harcosa vette körül, mind másfajta páncélzatban. Az idők során folyamatosan, az ország minden tájáról csatlakoztak katonák az apjához. Voltak emberek délről, Thebus és Leptis településekről, Középföldjéről, főként a fővárosból Androsból, de a Kos hegyéről is érkeztek páran. Többen jöttek nyugatról, Úrból, folyópartiak Thusisból és Esephusból. Ire tó vidékéről is jöttek, nem beszélve a vízesések környékéről, Everfallról. Mindannyian különböző színben, páncélban, pompáztak különböző fegyvereket viseltek. Mindenegyes ember Escalon egy-egy erődjét képviselte. Kápráztató és félelmes erőt birtokoltak.

Az apja volt az egyetlen, a régi Király bajnokai közül, akit tiszteltek, mint parancsnokot, és az egyedüli ezekben az időkben, aki köré a szétdarabolt királyságból összegyűlhettek. Amikor az öreg király harc nélkül feladta, mindenki Duncant sürgette, hogy foglalja el a trónt és vezesse tovább a háborút, de ez nem történt meg. Viszont azóta egyre több régi harcos gyűlt ide és számuk napról napra növekedett. Volis majdnem olyan erős vált már, mint a főváros. Talán ezért is gondolták a Kormányzó emberei, hogy megleckéztetik őket…

Escalon más vidékein a Kormányzó, aki Pandesia érdekeit képviselte, nem engedte, hogy összegyűljenek a lovagok, nem engedett meg semmiféle szabadságot, lázadástól tartva. De Volis más volt. Itt nem lehetett más alternatíva, szükség volt a legjobb emberekre, hogy megvédhessék a Lángokat.

Kyra a távolba meredt, túl a falakon, a környező hegyeken és a távoli horizonton a hóesés ellenére is látta halványan a Lángokat. A tűzfalat, amely Escalon keleti határait védte. A Lángok, ötven láb szélesen és párszáz láb magasan lobogtak, fényesebben, mint valaha, nappali világosságot adva az éjszakának. Betöltötték a horizontot, amikor a nap lebukott nyugaton. Ötven mérföld szélesen húzódott, és ez volt az egyetlen dolog, amely elválasztotta Escalont és a keleten tanyázó trollok seregeit.

Még így is minden évben tucatszor törtek be trollok és ha nem lettek volna az Őrzők, apja bátor emberei, akik a Lángokat őrizték, Escalon a trollok rabszolgájává vált volna. A trollok mivel irtóztak a víztől, csak a szárazföldön tudták Escalont megtámadni, és csak a Lángok állták útját az inváziónak. Az Őrzők jól szervezett váltásokban vigyázták a Lángokat, így a Pandesianak szükségük volt rájuk. Mások is őrizték a Lángokat – sorkatonák, rabszolgák és bűnözők –, de csak az apja emberei, az Őrzők voltak az igazi katonák, azok, akik tudták, hogyan kell vigyázni a Lángokat.

Pandesia cserébe megengedte Volisnak, hogy szabadabban éljen. Lehetnek gyakorlótereik, igazi fegyverekkel harcolhatnak, mindezt azért, hogy a szabadságuk adjon erőt a feladatuk elvégzéséhez. Még akkor is, ha csupán illúzió az egész… Nem voltak szabadok, és ezt ők is tudták. A szabadság és a szolgaság között egyensúlyoztak és ezt nehezükre esett elviselni, de legalább a Harcosok Kapujában ezek az emberek szabadnak érezhették magukat, úgy, mint egykoron. Escalont képviselték, jobb harcosok voltak, mint bármely pandesdiai, a Lángok veteránjai. Egynapnyi vágtára éltek a Lángoktól és felváltva őrizték azt. Kyra semmi másra nem vágyott csak hogy csatlakozzon hozzájuk. A Lángoknál szeretett volna állomásozni és igazi trollokkal harcolni, hogy megvédhesse a királyságot az inváziótól.

Azonban tudta, hogy ezt sohasem engedik majd meg neki. Túl fiatal volt ahhoz, hogy jelentkezzen és persze lányokat nem vesznek be. Egyetlen nő sem lehetett a csapatban, és még ha lehetett is volna, az apja akkor sem adott volna erre engedélyt.

Mikor elkezdett közéjük járni a katonák is gyerekként kezelték, úgy tekintettek rá, mint egy előkelő látogatóra. De miután a férfiak elmentek, ő még maradt és minden nap edzett a fegyvereikkel. Meglepetten vették észre a nyílhegyeket a célpontjaikon másnap, mikor megérkeztek a gyakorlótérre, és még jobban meglepődtek, mikor felfedezték, hogy azok a célpont közepén helyezkedtek el. Aztán idővel megszokták.

Kyra egyre inkább kiérdemelte a tiszteletüket, különösen azon ritka alkalmakkor, amikor megengedték neki, hogy beálljon közéjük. Mostanra, két év elteltével, már tudták, hogy jobban lő, mint a többségük, és amellett, hogy eltűrték, egyre inkább elkezdték tisztelni. Természetesen nem vett részt csatákban, mint a többi férfi, és nem ölt embert vagy őrködött a Lángoknál, és nem harcolt a trollok ellen sem. Nem tudott vívni, csatabárddal vagy alabárddal harcolni, esetleg birkózni. Nem volt fizikailag olyan erős, mint ők. Akármennyire is ezt akarta.

Kyra mostanra megtanulta, hogy két fegyverhez igazán ért. Ezek nem függtek a nagyságától vagy a nemétől. Az íj és a bot... Utóbbi akkor derült ki, amikor pár holdtöltével ezelőtt, megpróbált egy kétkezes kardot felemelni. Mivel nem sikerült neki, a férfiak hangosan kinevették, majd az egyikük, hozzávágott egy botot.

- Nézzük, fel tudod-e emelni legalább ezt a pálcikát! - kiáltotta a többiek nevetése közepette. Kyra soha többet nem felejtette el azt a szégyent, amit akkor érzett.

Először az apja emberei viccként tekintettek a botjára, ők inkább csak edző fegyverként használták, hiszen ezek a hatalmas emberek a kétkezes kardjaikkal, szekercéikkel, alabárdjaikkal egy fát is el tudtak vágni egyetlen csapással. Játékként tekintettek a botra, és még kevesebb tisztelettel kezelték, mint korábban.

Da aztán Kyra a visszájára fordította a tréfát és egy váratlan, félelmetes fegyvert faragott magának. Olyat, ami ellen a legtöbb katona nem tudott védekezni. Kyra csodálta a könnyű súlyát és még inkább meg volt lepődve, hogy milyen természetességgel használta új fegyverét… Olyan gyorsan tudott vele csapni, hogy a katonák idejük se maradt a kardjukat felemelni. Az emberek többsége kék-zöld foltokkal távozott, miután megküzdöttek, így egy idő után kivívta a tiszteletüket.

Kyra végtelennek tűnő éjszakákon át gyakorolt egyedül, egyre inkább mesteri szintre emelve mozgását, elkápráztatva az embereket azokkal a megoldásaival, amelyeket igazán nem is értettek. Érdeklődve figyelték, miként bánik a bottal, mire elkezdte tanítani őket. Kyra szemében az íj és a bot kiegészítették egymást, mindkettőre szüksége volt: az íjára a távoli célpontok ellen, a botra pedig a közelharcban.

Egy másik vele született tulajdonságot is felfedezett, amiben a férfiak nem voltak jók: ő fürgében mozgott . Olyan kecsesen suhant, mint a tengerben a lassan mozgó cápák körüli kis halak, és még ezeknek az emberek borzasztó erősek voltak, addig Kyra egyszerűen körbetáncolta, átugrotta őket a levegőben és tökéletesen meg tudott állni a lábán. És mikor a kecses mozgását kombinálta a technikájával, az halálos elegynek bizonyult.

- Mit keres ez itt? - kérdezte egy nyers hang.

Kyra a gyakorlótér szélén állt Anvin és Vidar mellett, amikor meghallotta közeledni a lovakat. Mikor odanézett meglátta Maltrent és csapatát, akik még mindig nehezen vették a levegőt, hiszen most hagyták abba a gyakorlatozást. Szemöldök ráncolva nézett le rá, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomra. Apja emberi közül Maltren volt az egyetlen, aki nem kedvelte őt. Az első perctől kezdve utálta valami miatt.

Maltren a lovon ülve forrongott, a lapos orrával és ronda arcával úgy nézett ki, mint az az ember, aki csak utálkozni tud, és Kyrában tökéletes célpontot is talált erre. Mindig is ellenezte a jelenlétét, legfőképpen azért mert lány volt.

- Vissza kellene térned apád erődjébe te lány. Készülni az ünnepre, mint ahogy minden más fiatal, tudatlan lány is teszi.

Leo, rámordult Maltrenre, és Kyrának vissza kellett őt fognia, hogy nyugton maradjon.

- És ez a farkas mit keres a gyakorlótéren? – kötekedett tovább a férfi.

Anvin és Vidar hűvösen néztek Maltrenre Kyra oldalán, míg a lány mosolyogva állt egy helyben, tudva, hogy megfelelő védelem alatt áll és nem kényszerítheti arra, hogy elmenjen.

- Talán vissza kellene menned gyakorolni - mondta Kyra kicsit kötekedően -, és nem zavartatni magad mindenféle fiatal, tudatlan lány jövés-menésével.

Maltren elvörösödött és nem szól egy szót sem. Megfordult, készen arra, hogy otthagyja, de előtte még odavágott egyet.

- Ma lándzsa nap van. Talán jobban tennéd, ha arrébb állnál, mikor igazi férfiak igazi fegyverekkel gyakorolnak.

Megfordult és ellovagolt a többiekkel. Kyra nézte a távolodó lovasokat és szomorúan konstatálta, hogy az öröme is elszállt.

Anvin vigasztalóan a vállára tette a kezét.

- A harcosok első leckéje, hogy megtanuljanak együtt élni azokkal, akik utálják őket. Szereted őket, vagy sem, egy napon egymás oldalán fogtok harcolni, és egymástól függ majd az életetek. Gyakran a legrosszabb ellenségek nem kívülről, hanem belülről jönnek.

- És azok, akik nem tudnak harcolni, a szájukat jártatják - tette hozzá egy hang.

Kyra Arthfael felé pillantott, aki vigyorogva, gyorsan jött feléjük. Arthfael Anvinhoz és Vidarhoz hasonlóan egy bátor harcos volt, aki kopasz fejével és nagy, fekete szakállával egy biztos pontot jelentett számára. A legjobb kardforgatók közé tartozott, akit ritkán győztek le, és aki mindig kiállt érte. Ha ott volt, Kyra biztonságban érezte magát.

- Csak fecseg – folytatta Arthfael -, ha Maltren jobb harcos lenne, akkor többet foglalkozna saját magával, mint másokkal.

Anvin, Vidar és Arthfael is lóra pattant és elvágtattak a többiekkel, miközben Kyra ott maradt figyelve őket. Egyes emberek miért utálkoznak? - kérdezte magában. Kételkedett benne, hogy valaha is megérti ezt.

Amint átvágtattak a téren, széles hurkokat formázva, Kyra a csatalovakat tanulmányozta és izgatottan várta a napot, amikor majd ő is felülhet a sajátjára. Nézte a lovagló embereket, akik a kőfal mentén vágtattak és lovaikat, ahogy meg-megcsúsznak a havon. Majd az emberek megragadták a lándzsáikat és amint megkerülték a hurkot, távoli célokra dobtak: ágakra felakasztott pajzsokra. Találat esetén a fém ércesen csengett.

Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Többen is elhibázták a célt, amikor kisebb pajzsokat céloztak. Akik el is találták, csak ritkán vittek be telitalálatot, kivéve Anvint, Vidart és Arthfaelt. Maltren többször is elhibázta, majd bosszúsan tekingetett Kyra felé, mintegy őt hibáztatva.

A lány, hogy melegen tartsa magát, kihúzta a botját és elkezdte pörgetni a kezei között, majd a feje fölött körbe-körbe. Képzeletbeli ellenségekkel küzdött, képzeletbeli ütéseket hárított, miközben váltogatta a kezeit a nyaka majd a csípője körül, és a bot úgy viselkedett, mintha a harmadik keze nőtt volna.

Miközben a férfiak körbe-körbe vágtattak, Kyra a saját kis gyakorlóterére ment, amit a többiek nem használtak, ő viszont nagyon szeretett. Kis páncélok lógtak le a kötelekről a fák ágairól, különböző magasságokban. Kyra közéjük futott és ellenségnek tekintve őket, rájuk csapott egyet-egyet. A levegő zörgő hanggal telt meg, ahogy átszaladt a ligeten. Vágott, vagdalkozott és lebukott a visszacsapódó pajzsok elől. Képzeletben fényes győzelmet aratott, legyőzve a hadsereget.

- Megöltél már valakit? – hangzott fel egy kötekedő hang a háta mögött.

Kyra megfordult és megpillantotta Maltrent, aki rajta nevetett, mielőtt újra ellovagolt volna. Magában füstölgött és azt kívánta, valaki bárcsak helyrerakná végre…

Miközben szünetet tartott látta, hogy a férfiak befejezik a lándzsával való gyakorlatozást, leszállnak a lóról és körbe állnak a gyakorlótér közepén. Az apródok hozzájuk szaladnak egy-egy fa gyakorlókarddal, amely vastag tölgyfából készült, és ugyanolyan súlyú volt, mint az igazi acél. Kyra a szélen maradt és gyorsuló szívdobogással figyelte, amint felállnak egymással szembe. Legszívesebben ő is ott lett volna közöttük.

Mielőtt elkezdték volna, Anvin belépett középre, hogy mindannyiukat lássa.

- A mai ünnepen egy speciális ajándékért küzdünk - jelentette be. - A győztes a legjobb falatokat kapja a lakomán.

Izgatott morajlás futott rajtuk végig, miközben a férfiak egymásnak ütögették fakardjaikat, kölcsönösen biztatva a másikat.

A sikeres ütéseket felhangzó kürt jelezte, amikor az egyik harcosnak sikerült megütnie a másikat, az kiállt az oldalvonalra. A kürt egyre gyakrabban harsant fel és az alakzat egyre inkább fogyatkozott, végül már az emberek többsége oldalról követte az eseményeket.

Kyra is ott állt közöttük, bát legszívesebben ő is küzdött volna, de neki nem lehetett. Azonban ma volt a tizenötödik születésnapja és úgy érezte már készen áll. Meg kellett próbálnia.

- Hadd harcoljak én is - kérlelte Anvint, aki a közeléből figyelte az eseményeket.

De a férfi csak megrázta a fejét, miközben nem vette le a szemét a küzdőkről.

- Ma lettem tizenöt éves! – kérlelte tovább. - Engedd meg, hogy harcoljak!

Kétkedően tekintett felé.

- Ez a gyakorlótér férfiaknak van - sziszegte Maltren az oldalvonalról, mert már kiesett a küzdelemből. - Nem fiatal lányoknak. Leülhetsz és nézheted a többi apróddal együtt és hozhatsz nekünk vizet.

Kyrát elöntötte a düh.

- Ennyire félsz, hogy egy lány legyőz téged? - vetette oda, miközben érezte, hogy egyre inkább elönti a düh. Végül is az apja lánya volt, és senki sem beszélhetett így vele.

Valaki elnevette magát, míg Maltren elvörösödött.

- Igaza van – vont vállat Vidar. - Talán megengedhetnénk, hogy küzdjön. Mit veszíthet?

- Mégis mivel harcolna? - kérdezte Maltren.

- A botommal! - kiáltotta Kyra. - A te fakardod ellen.

Maltrent elfogta a röhögés.

Конец ознакомительного фрагмента.

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.