Emberek: Elbeszélések

A DICSŐSÉG FELÉ

Ha egy gombostüt leejtettek volna a szobában, messze hallszik okvetetlen, olyan csend volt. Elmerülve, kéjjel, lélekzet-visszafojtva hallgattak mindannyian. A Vratarits nyitott ajkára rászemtelenkedett egy légy, nagyon zavarta, még se merte elhesselni. Nem volt itt bátorsága senkinek, még csak megmoczczanni is.

Phaedra ép most panaszolta el Ariciának hogy szereti Hippolitoszt. Az előrebocsátottakból pedig mindenki tudta, hogy ez a Hippolitosz a tulajdon fia. Neki mostoha, hanem a férjének édes.

Voltak itt urak, a kik Racine nagy munkáját nem látták még a szinpadon, azok fáztak, az augusztusi meleg daczára, de voltak olyanok is, a kik már látták a nemzetiben s ezek bizonynyal azt gondolták magukban, a mit egyikéjük ki is mert – ha susogva is – nyilatkoztatni:

– Jobb mint…

… És ez a kis Phaedra mit sem törődve a borzongókkal, sem az olvadókkal: nyögött, sikongott, szenvedélyeskedett tovább. Kivágott kis princzesz derekának halhéjjai egyet-egyet csattantak minden szenvedélyesebb mozdulata után, mig végre ott, a hol halálvágyáról beszél: a hajába füzött kék galand is eloldódzott és nagy fahéjszinü haja felbomolva hullott le arczára, nyakára.

Egy pillanatnyi általános némaság. A Phaedrához közel állók érezték, hogy hirtelen átható illat vegyült a levegőbe. Valahonnan, a szoba valamelyik sarkából szakadozott sóhaj hallszott fel. Vratarits, a karmester, elkergette ajkáról a legyet és felkiáltott:

– Nagyszerü!

Egy pár kövér tenyér összeverődött. Utána hatalmas taps.

Megrepedt princzesz derekában a kis «Phaedra» kimerülve, de plasztikusan feküdt a földön, az ágyteritőből rögtönzött szőnyegen.

Husz kéz akarta egyszerre fölsegiteni. De Phaedra behunyta szemét s nem kapaszkodott egyik karba sem. Hirtelen felugrott, elkaczagta magát s átfutott a szomszéd szobába. De csak egy pár perczig hagyta magára a társaságot. Hirtelen ismét köztük termett. Hirtelen mint egy jelenés és kék szatén nadrágban, mint a hogy Cherubint, a szerelmes apródot, ábrázolja a szinpadon egy szőke szinésznő.

A meglepetés legkülönfélébb kifejezései, hangban és mozdulatokban. Az öreg Vrataritsot az izgatottság miatt előfogta az asthma. Ugy lélekzett, mindha aludnék s horkolna. Egy fiatal, ritkaszakállu ur elkiabálta magát: «Éljen!» ketten vagy hárman sóhajtottak, egy fiatal ember elpirult s valamennyiük közül nem volt csak egy, a kinek nem volt nyitva az ajka.

«Cherubin» mosolyogva, mégis komolyan odaállt a zongora mellé a podiumra, végig nézett, nem, szemeivel végigsimogatta a társaságot, megvető tekintetet villantott az egyedül csukott ajku November Dávidra és szavalni kezdé az ismeretes románczot a szép keresztanyához.

A hatás strófáról strófára fokozódott. A bájos költemény átirva a szavaló, hizelgő, kicsiny de tiszta hangjára, hatást keltett volna akkor is, ha nem is olyan kitünő másolata az ismert szőke Cherubin hires szavalatának.

Az utolsó strófánál alig volt itt ember, a ki ne lett volna valami furcsa mámor rabja; alig volt egy-kettő, a ki nem érezte, hogy szerelmes avagy szerelmes tudna lenni ebbe a pajzán, epedő szerelmes, naiv apródba, a kinek lánysága még nyilvánvalóbb és bájosabb volt a kék bugyogóban s a ki csak egy pár perczczel elébb oly komoran fenséges, oly pathetikusan hatalmas volt mint Phaedra, az igazi.

Egészen hátul, egy zsámolyon ülő, excentrikus ruháju öreg asszony könyezett. A társaság tapsolt. Vratarits orditott:

– Genie!

Az öreg asszony a háttérben sipogva kiabált:

– Genike, kendőt a nyakadra.

Genike mozdulatlanul, még mindég mosolyogva, de egy kissé halványan nézett szét a háborgó társaságon, aztán hirtelen ráütött egy sima arczu, nagy aczélszürke szemü fiatal ember vállára és szólt:

– Singer, jőjjön, csináljuk el Romeót és Juliát, maga hallgat és enged magával csináltatni, a mit csak akarok.

Azzal, még mindig Cherubin nadrágjában, átfogta a fiatal ember nyakát, erősen arczához szoritotta a majd rózsaszinüre, majd szederszinüre változott arczot s szavalá:

„De hátha méreg, melyet a barát azért adott, hogy csalárdul megöljön.“

… Ki kellett nyitni az ablakokat, nagyon meleg volt benn. November Dávid is izzadt. Különösen nagy szeplős orra. Vratarits már alig tudott itt lélekzeni. Idegesen, apró lépésekkel, egy helyben fel s alá járkált, érezte, hogy mennie kell, s mégis maradnia muszájt.

Délután öt óra volt. Alant a pékműhelyben már fütöttek az éjszakai sütés alá… Még egy elhaló mondása a szerelmes Juliának, még egy értelmetlen nyögése az akaratlan Romeónak – és Genike hirtelen a haldoklási jelenetbe kezdett. Majdnem öt perczig tartott vivódása az álhalállal. Még egy szakadozott sóhaj, ideges csuklás és Phaedra-Cherubin-Julia ujra élettelenül feküdt a földön.

Uj hangulat, a megdöbbenésé, vett erőt a hallgatókon. Alig tudtak felocsudni, de a lány hirtelen csattogó kaczajjal szökött fel és bohókás pirouetteel szólt:

– Most már az önöké vagyok! November, ne mosolyogjon olyan szemtelenül…

November Dávid, az orvosnövendék, tovább mosolygott. Tudniillik vékony és hosszu ajkainak alsó felét közelebb huzta orrához. Ez a groteszk, sőt egy kissé gunyos mosolygás és a Genike örökös pajzán mosolya volt itt az egyedüli vigasságos vonás. A vendégek inkább lelkesültek voltak, egy részök még extazisban, a többi pedig komolyan ült szakadozott nádszékén, a ruganyra-törött diványon, ablak előtt álló ferslágon, mely azonban kartonnal volt leteritve.

Genike felült a podiumra a zongora mellé. Onnan fogadta az udvarlásokat, itt hallgatta ama beszédeket, melyeknek tárgya ő s mindig ő volt.

Vratarits, a karmester szólott:

– Ha én venném a kezembe a kisasszony hangját, Pattit csinálnék belőle.

Egy rücskös, magas, dús haju fiatal ember közbevágva mondá:

– Ma a drámai szinésznőnek is elég fizetése van már… persze csak az elsőrangunak, de hát ez biztos, mi… én… a kezünkben van a dolog!

Az aczélszin szemü Romeo irigykedve nézett a beszélőre, a ki hirlapiró volt egy háromkrajczáros lapnál. Egy jogász, a kinek ritkán volt alkalma szinházba járni s igy nem igen volt ismerős a szinházi ügyekkel, szólott:

– Legyen tragika!

– Inkább naiv! – szólt egy másik.

– Vigjátéki szende! – hangzott a sutból.

– Drámai hősnő!

– Operette-primadonna!

– Mama!

– Sarah Bernhard!

Kiabáltak, ajánlgattak össze-vissza, miglen kifogytak a szerepkörökből s egy pillanatra ujra csend lőn. November Dávid reszelős hangja megszólalt:

– A kisasszony minden szeretne lenni! – mondá szárazon, majd még ridegebben hozzá tette: – Minden szeretne lenni egyszerre, tragika és naiv, operának divája és vigjátéki szende. Ha ő rajta állana, lelökne mindenkit a szinpadról, hogy csak egyedül maga lehessen ott… Ne imádjon a publikum rajta kivül más idegen istent!

– Szemtelen! – vágott közbe egy éles, kellemetlen hang, a lányé.

Dávid zavartalanul folytatá:

– És szeretné, ha ezentul csak ő érte lőnék magukat főbe a balga fiatal emberek és a dőre öregek. Virágcsináló bukétát másnak ne csináljon, Kugler-czukerlit más nyelve ne nyalogathasson.

Iphigenia piczi piros nyelve egy pillanatra láthatóvá lőn. Az orvosnövendék egy kissé alig észrevehetőleg elpirult, a hangja még reszelősebb lett:

– Őt dicsőitse a «Zenith és Nadir, a szélvészek zeneharcza, az égi láng villáma…» Az egész főváros levegőjében ne legyen még csak gomba-csira se, az ő nevével legyen telve minden. Legfőképen persze az arczképével a kirakatok…

Az ujságiró és a ravasz karmester zugott. Egyedül e két ur értette meg az orvosnövendék gunyolódását, a többi nem tudta mit tartson e beszédről, voltak olyanok is, a kik bóknak vették. Ezek egyike, természetesen rajztanárjelölt volt, egy másik meg festő.

Az orvosnövendék nem hagyta magát zavartatni, beszélt tovább, mind tüzesebben:

– Ma még Singer-Romeo, én meg egy akczeptált drámai papa, Vratarits bácsi pedig «félig boldogtalan szerelmes». De mivé leszünk holnap? Az, a kinek az utczán se köszönnek vissza!

– Rágalom! – suttogott közbe a szinészkisasszony, de olyan arczczal, olyan álmélkodó kifejezéssel s halaványan, mintha meg volna lepetve, hogy im e nagyorru eltalálja a gondolatait. Ez mit sem törődve a képébe vágott jelzővel, mintha csak könyvből olvasna, tovább beszélt:

– Ma még jó vagyunk mi is, tarthat előttünk próbákat, ha nem lehet hintón vágtatnia, jó a talyiga is!.. de ha egyszerre megáll a háza előtt a koronás, czimeres hintó?!..

A lány arcza hirtelen kitüzesedett. November meg egyszerre sietve folytatá:

– De ha nem áll meg? Ha ezekből az álmokból nem válik valóra semmi, ha a korfolyamat rossz fordulatot vesz, a prognosis nem sül el és a Genie kisasszonynyal az történik, a mi szép társnőivel, annyi szini iskolai növendékkel megtörtént már! Lekerül Barsba vagy Békésbe s nem kerül többé ide vissza. Grófok helyet megyei aljegyzőkkel, pezsgő helyett csigerrel, Monaszterli helyett Svarcz nőszabóval kell megelégednie!

A leány elhalaványodott.

– Elég, – szólt elfojtott, dühvel telt hangon.

Az ajtón kopogtattak, a kisasszony egy tanára lépett be. Egy kissé elhizott, de még mindig deli ur. Büszkén, mint Don Caesar de Bazan, – játszotta a vidéken, – közeledett a kisasszonyhoz, a ki egyszerre felvidulva, bohókásan hajlott meg előtte s megcsókolta a kezét. A tanár viszont a haját simogatta és panaszkodott, hogy nagyon meleg van. Orrán keresztül hangosan lélekzett s megkérdé a mamát:

– Hogy viseli magát Genike?

Kellemetlen, feszes hangulat kezdett urrá lenni a társaságban. Dávid kivette óráját és szólt:

– Hét óra.

A lány megvető tekintetet lövelt rá, majd fejéhez kapva, nyögve suttogá:

– Uraim, rosszul vagyok… kérem…

Két percz alatt üres volt a nagy szoba. Kevés vártatva csöngettek a konyhán. Genie sietve surrant át a szobából a konyhába, tudta, hogy a lakás egyedüli szobájának bérlője: a könyvvivő, mint mindennap rendesen ilyenkor, hazaérkezett.

A lány és anya behuzódtak a konyhába, mely egyszersmind éjjeli és nappali szobájuk volt.

Genie sóhajtott és levetette magát az ágyra, a mama tüzet élesztett a kályhában. Tüzelő fa nem volt, az asszonyság tehát a szemetes ládát feszitette széjjel. A nagy, életlen kés, melylyel az öreg asszony a görcsös deszkát vagdalta, mintha minden ütésével a szegény kis Genike testébe vágódnék:

– Iszonyat… iszonyat… nyögte kétségbeesetten; majd befogta füleit, befurta arczát a párnába.

Kevés vártatva éget a tüz, nagy vasfazekakban főtt, forrott valami. Rövidesen nehéz szagu gőzök töltötték meg a hézagot…

– Iszonyat… iszonyat…! sóhajtá a lány s orrocskáját is befogta.

Kinyilt ablak, ajtó. Egy furcsa asszony lépett a konyhába. Piros napernyő a kezében, a mellén rózsa s a válla hajlott, a haja ősz.

Szégyenkezve adta elő, hogy neki «Ninon» – szappan kell. De jó helyen jár-e? A nagysága-e az, a ki hirdeti magát az ujságban?

A mama adott a hölgynek egy darab stanniolba burkolt szappant s egy nagy névjegyet, melynek irását a hölgy nyomban hangosan elolvasta:

– «Paulus Sidonie ‚orvos‘ leánya, szépitő szerek feltalálója ‚Ninon szappan‘, nagy raktár szépitő és illatszerekből». Ez az, helyes!

Az asszonyság átvette a szappant, de mielőtt fizetett volna, megkérdezte, hogy nem svindli-e ez a dolog? mert ő már többször megjárta, fenyitő följelentést is tett egyszer. Valami bécsi öt lat tiszta kőport adott el neki öt forintért…

Sokáig beszélt volna még a piros napernyős hölgy, de a szag mind erősebb lőn a konyhában s nem tudta tovább állni.

Anya és lánya ujra magukra maradtak.

– Mit akarsz vacsorálni? – kérdé az öreg asszony.

– Milyen megaláztatás! – nyögte kezeit tördelve a leány.

– Kell jeges kávé?

Genie kitörő zokogása volt a felelet. Sirt, keservesen, dühösen, mint minden estve a mikor igy magukra maradtak. Elkeseritette, sirásra fakasztotta a nyomor, dühösitette anya mestersége s az azzal járó megalásztatás. És a magány, az utált, az undoritó magány megrontotta, százszorosan ingerlékenyé tette minden érzékét.

– Mikor lesz ennek vége? Vége… mikor…! – nyögte fájdalmas refrainképen, mig a kiadott szobában, a hol egy negyedórája még ő volt az ur, müvészetének, egyéniségének varázsa a bálvány: okarinázott a könyvivő, okarina-etudeőket, nagy komolysággal, iszonyatos türelemmel.

– Genie egy kanál vizbe is szivesen megfojtotta volna ezt a szobaurat, de az havonta 15 forintot, évente tehát 180 forintot fizetett nekik. Az egész házbért kifizette értük az egyetlen szobáért, nem lett volna hát méltányos meggyilkolni.

Méltányos! gondolt is ezzel a kis szinészleány. Méltányos volt mindaz, a mi neki jól esett, méltánytalan mindaz, a mi jó másnak jutott.

Az osztályában volt egy zsidó növendék-lány csodálatos szépségü és erejü alt beszélő hanggal – hát gyülölte.

Tanitotta egy tanár, a ki régen özvegy volt már s végre szerelmes lett egy kis jelentéktelen tanitványába s eme érzelmeit nem feledte el a tanitás alatt. Genie türelmesen nézte a dolgot egy darabig, mig végre névtelen följelentő levelet irt az igazgatónak – irigységből és gyülöletből.

A tanitás bevégezte után az iskola kapujában vártak a lányokra a szeladonok. Ő reá is várt rendesen valaki, de a többire is. Betiltattak hát ez ártatlan találkozásokat s udvarlóinak ezentul a Rókusnál kellett reája várniok.

Szabad irásbeli dolgozatot kellett irnia: thémául a luxust, a női fényüzést választotta. A szép ruha az erkölcstelenség – ez volt a moto, mert ő nem járhatot szép ruhában, pedig vágyot arra, imádta a drága, finom szöveteket, mintha élők valakik volnának. És utálta a szegényes, szürke, kopott, formátlan ruhát. Egyszer nyáron kénytelen volt szürke desszénű, olcsó szatén ruhában járni s a ruha égette testét, hólyagocskákat csalt karjaira, szerette volna letépni magáról a «nyomorult» rongyokat.

Nem szeretett senkit… Talán csak a szinház második hős szerelmesét. Ezt a bübájos hangu hatalmas alakot, a ki olyan volt mint egy görög isten s mint egy görög isten minden lányba bele kötött. Udvarolt neki is, szokott modorával, czinikusan…

Álmodott hát róla, mint lánypajtásai valamennyien. Álmában gyakran meg is csókolta szép fehér, férfiatlan, de erős nyakát, nőies, de nagy kezét…

Ezenkivül még egy asszonyhoz érzett vonzódást. Valamelyik szinház primadonnájához, a ki a világ legszebb kalapjában járt és akaratlanul jó szivvel tönkretett minden férfit, a ki csak közelébe tévedt. Szive tele volt a franczia szindarabok humánus idealizmusával, de feje egy kéjencz angol bankár számitó raffinériáival volt teli.

– Ha idősebb leszek, külsőleg olyan leszek, mint ő – mondá Genike.

Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott gyümölcsöt, de már benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a nap és az eső hiányzik. A nap: a nyilvánosság, az eső – az aranyeső…

Ezt sugta fülébe valaki, a kit most másodszor látott életében. Először akkor látta, a mikor az orvostanárnál járt, hogy vajjon nincs-e tüdőbaja, mert társnői közül egy pár a sok sikoltozás s egyéb okok következtében köpött egy kis vért.

Tüdőbaja nem volt, hanem megismerkedett a tanár gyakornokával, November Dáviddal, a ki mindjárt az első látogatásnál sietett gorombáskodni.

A mama, az «orvos lánya», azonnal ki akarta hajitani, de a lány egy kicsit képen legyintette. Számitott rá, bár maga se tudta miért s azonkivül jó kedve volt ezen a napon.

Ekkor érkezett az első ajánlat. Egy kuriai biró… öreg és majdnem báró (a felesége az volt). De nem épen gazdag. A lány majd-majd belecsapott a kövér, de már reszketeg marokba… Unta itt ezt a konyhát, az okarinázó szobaurat, a tavalyi divatu ruhákat, meg lányságát is…

De a mama könyezve magyarázta meg a dolgokat Iphigeniának s az elutasitotta az alázatos kérelmező birót.

– Várjunk! – mondá az orvos leánya.

– Várjunk! – szólt Genie.

De hiába vártak. S most a csirketollal töltött párnát könyeiben eláztatva, zokogástól megszaggatott hangon suttogá:

– Oh mama, mama, miért nem hagytál!..

S ha most belépett volna az öreg Szentkátai, a biró, felszökött volna nyakába.

De nem jött senki, sem ő, sem más, csak November Dávid.

Alig köszöntötték egymást.

Az öreg asszony kérdé:

– Fizetett már kapupénzt?

Már fizetett. Szidták a házmestert, korán zárja a kaput. Azután Dávid kinálás nélkül leült. A kisasszony a fal felé fordult az ágyon, de elcsendesedett.

November a zsebéből pakolódzni kezdett. Két, boltból való őszi baraczkot és ujságot, fekete szemű Szent-György-szőlőt hozott. Odaadta a háziasszonynak, az meg feltette az ágyra, a lány párnája elé.

– Hagyjatok békén, – szólt a lány tettetett ingerlékenységgel. Hanem azért lassanként csipegetni kezdett a szőlőből.

Dávid és az asszony szépitő szerekről beszéltek. A szigorló orvos sok jó reczeptet adott az orvos leányának. Igérte neki – ezenfelül – hogy kisérletezni fog s ha csak lehet, feltalálja a miteszszerek elleni szert.

– Azzal milliókat szerezhetnénk – mondá végül.

A milliók emlitésére békülékenyen tekintett fel Iphigenia. Sőt kevés vártatva szamárfület is mutatott Dávid felé, a mire ez az ágyhoz közelebb huzta székét.

– Talán beteg? – kérdé.

– Az, megöl ez a boszorkány-konyha.

A lány kinyujtotta a kezét, a férfi nagy csontos markába szoritotta sokáig, azután azt mondta:

– Van egy kicsi.

Talán a saját lázát érezte a lány csuklóján. Talán gondolt is eme tévedésre? Voltaképen mindig félt attól, hogy ennek az éles vérű lánynak valami tüdőbaja lesz. Szerette volna megvizsgálni, de félt ettől a forró, üde kebel érintésétől, ugy félt, a milyen közönyös volt neki holt törzsekben vájkálni.

A lánynak is eszébe jutott, hogy jó volna mellét vele megvizsgáltatnia. De nagyon jelentéktelen férfi volt neki ez az ember.

Mégis majdnem mindaketten s majdnem egy egész félóráig erre gondoltak. Már tizenegyedfélre volt s November alig beszélt husz szót. Pedig az asszony magukra hagyta őket. Azt mondta, hogy a szomszédba, a suszternéhoz megy beszélgetni, voltaképen a pinczébe ment le, harmincz krajcárért zsákot foldozni egy buzakereskedőnek.

Dávid becsukta az ablakokat, az ajtót. Mérges ez a fővárosi éjjeli levegő. A petroleumját folyton csepegtető lámpást feltette a siffonra. S igy olyan világitás volt a szobában, mint holdfénynyel odakünn.

– Miért rekedt maga ma? – kérdé a lány, a kit egy kissé kellemesen izgatott ez az egyedüllét.

– Sokat tanultam, – hangosan – egy pár nap mulván lesz az utolsó szigorlatom.

– Akkor orvos lesz?

– Az. Miért kérdi?

– Nem tudom, eszembe jutott, hogy beszéljek.

– Nem is érdeklődik az iránt, hogy végre én is független, önálló úr leszek annyi nyomor után.

– Sokat nyomorgott?

– Egy félesztendeig éltem egyszer kenyéren és szalonnán, volt azonban szalámi időszak is életemben. Tanitottam Kispesten havi 5 forintért.

– Örül, hogy vége lesz a nyomoruságnak?

– Nem, félek, hogy csak most kezdődik.

– Hogyan?

– Egyszerűen. Azelőtt, hat éven keresztül, csak a gyomrom volt elnyomva, mostantól kezdve nem lehetetlen, hogy minden izem szomjazni, vágyakozni fog, reménység nélkül, örökké.

– Mi baja?

– Megmérgeztem magam.

– Hogyan, mivel?

– Kivel? Magával.

Éjjel is éhes, álmatlan legyek zsongtak, szálltak, mászkáltak mindenfelé a falakon. A szerek még mindig főttek-forrtak a tüzhelyen. Alul a pék ugyancsak fütött. A szobában már nem okarinázott, horkolt a könyvvivő. Mint a padláson, nyáron olyan nehéz dohos, fülledten égett levegő volt itten.

November Dávidon kivert a hideg verejték. A fejét odatámasztotta a falhoz s annak mészszine összefolyt arczának ténjével. A lány kipirulva, izgatottan, vad, kaján gyönyörrel halgatta a folyékonyan, sőt sebesen beszélő férfit.

– A dolog egyszerü. Minden embernek van egy asszonya a világon, a kit, ha megismert egyszer, nem tudja aztán nélkülözni többé. Hogy miért ennek az, miért jutott nekem épen maga, annak az oka eddig ismeretlen. Valami bolondosan gonosz, az összeviszált szerető törvény lesz annak az oka, hogy én ugy vágyakozom maga után, mint a szomjuhozó ember a vizet nem adó tanyai kut mellett – egy ital viz után. De mig ez az ember elhull, ha szomját sokáig nem olthatja, én csak szomjuhozom, tovább szomjuhozom…

A lányt olyan nevetségesen-kellemesen csiklandozta ez az exotikus vallomás, hogy nevetnie kellett s akaratlanul is igy szólnia:

– Igyék, ha szomjas, grenadinet…

– Helyes, ön tréfál. Az egész dolog nagyon tréfás. Gonoszul az. Mint mikor valakivel tréfából csillagot rugatnak. A kezem lekötve, a láng perzsel s én nem tudok ellene tenni. Mindig azt hittem hogy hazugság a költők sablonos hasonlata a szerelemmel és azzal a lánggal. Félig sem az. Ime: tudom, hogy maga kicsoda. Azt mondják, a ki szeret valakit, jónak is hiszi azt, bármilyen fertelmes legyen az. És én tudom, hogy maga kicsoda. Egy lány a kiben nincs jóság, nincs hűség, nincs szeretet. Kivülről-belülről a megjegeczesedett hazugság. De milyen felséges formában, hogy belenyomultak ezek a formák fejembe, vérembe, minden porczikámba. Mást nem szeret, engem nem szeret, magát imádja. Undorodik a tisztes szennytől és imádkozik a bearanyozott piszokhoz. És a mikor maga alacsony, azt kivánja mástól, egy férfitól, hogy nagy, hatalmas, erős, ártatlan, dús és lángeszü legyen. Nagy, hatalmas, erős, mint egy obeliszk, ártatlan, mint egy szál buzavirág, dus, mint egy ó-kori Caesar. És a többi. Ha elvenném, ha eljönne hozzám, megcsalna. Ha én csalnám egy kissé a betegeimet, hogy aranyszőttes párnán vessem meg az ágyát: jóizüt feküdne a gazdag ágyon s utálna engem csalásomért. Minden, mi rosz, minden, mi csunya, a mi bünnek csirája, vétek, méreg asszonyban: ott van ébren vagy álomban – magában; s nekem van bátorságom megküzdeni azzal a mi éber, felkölteni azt, a mi álom, karomba ölelni, enyémnek vallani, érte küzdeni, izzadni, meghalni mindezekért összevéve – egyedül magáért.

Dávid feje reszketett, mig beszélt. A hangja, az száraz volt, s hogy nem volt benne tüz, nagyon nevetségesnek tünt fel a lánynak. Mintha leczkét mondana fel. Mintha betanulta volna, a mit mond. De nem, Genie érezte, látta, hogy igaz az mind egy szóig. Talán igaz az is, a mit ő róla mond. Sokban igaz, de egészben gazság.

Százszinü gondolat, de csak egyetlenegy érzés gomolygott fel benne. Gondolatban még tán mentette is ezt a férfit, de szivében: utálatot, félénk undort érzett iránta. Valami képes könyvben látott egyszer egy kimeredt szemü éhes sakált. Oh, milyen fertelmes ez a vágyakozó sakál, ez a férfi! És minden izében remegett eme képtől, ettől az érzelemtől. Nagy nehezen tudta csak magát lebirni. S a lány felett, a ki él a természetben, felkerekedett a lány, a ki él a társaságban, és ez szólt – bátortalanul:

– Ön el akar venni?

– Azt! – mondá a férfi határozottan, szinte kellemetlen erélylyel, a mit hirtelen szokatlan szelidsége váltott fel. Suttogva, lágyan, reszketeg hangon beszélt tovább:

– Hat évig sanyargattam magamat. Tudja-e, mi az a hatéves bőjt? hát én azt csináltam végig. Nappal éheztem, előadásokat halgattam, tanitottam, éjjel tanultam. Néha birtam tudomással még arról is, hogy más nembeliek is vannak a világon, olykor egy évben egyszer kétszer szivaroztam is. Bolond, de kellemes dolog ez a füstölés, elhatároztam, hogy a rászokást akkorra hagyom, a mikor orvos leszek. Mindent ekkorra tartottam fenn. És eddig, ugyszólván, az volt egyetlen gyönyörüségem, hogy arra gondoltam: milyen máskép lesz az, ha valahol a vidéken körorvos leszek. Szép dolog is az. Kényelmes, csendes és szép. Ritkán kerül ott még csak bonczolásra is a dolog. Leginkább hideglelést kell gyógyitani, meg a gyerekeket. Szivós nép ezek a parasztgyerekek… Azután az ember alig egy pár forintért csodálatos szépségü lakást kaphat. Csupa kert az egész. Hátul istálló. Alig kerül valamibe lovat tartani. Ön is, mint minden lány, biztosan szereti a lovat. Én a majorságot az udvaron, a sok cselédet. Mert az ember is olcsó ottan… Meg milyen ur egy ilyen orvos a vidéken. Könnyen tesz szert pénzre. Persze barátságot kell tartani a falubeli paraszt urakkal s a megyei ur-urakkal… Az ember vendégeskedik is, jó az néha… Szereti ön a vendégséget?

November Dávid hirtelen a lányra veté tekintetét. Az behunyott szemmel feküdt az ágyon. Aludt vagy tetette az álmot. A férfi néma kétségbeeséssel nézett maga elé. A lány kinyitotta szemeit:

– Beszéljen tovább, olyan jó altató – szólt s kaczagott hozzá egy cseppet.