Hazakísért a Hold. Nyár

Cover designer Ágota Veres

© Zoltán Jászter, 2021

© Ágota Veres, cover design, 2021

ISBN 978-5-0055-2486-7

Created with Ridero smart publishing system

Jászter Zoltán

HAZAKíSÉRT A HOLD

Nyár

Írisz

Az ajtó fölött lévő csengő hangjára, a galéria sietve adott életjelet magáról a külvilágnak. Ugyanezt minden alkalommal megtette, valahányszor betért hozzánk valaki, a Primus művészeti galériába.

Odakint esett az eső. Ilyen időben általában kevesebben jöttek be hozzánk. Aznap már volt néhány vendég, de nagy részük csak az eső elől menekült ide. Persze ilyenkor is örültem a betévedőknek. Mielőtt a bejárattól tovább engedtem volna őket, elmondtam hova rakják le az esernyőjüket, és ha szükség volt rá megkértem a vendégeket, hogy ácsorogjanak kicsit tovább a puha lábtörlőn.

Az óváros mindenki számára vonzó. Az épület, ahol már néhány hetet eltöltöttem, a hajdani városfalba olvad bele. Lenyűgöző a galéria nagy terme. A kőből épített házban menedéket talált lengyel, örmény, zsidó, osztrák, magyar, orosz, ukrán és megannyi más fajtájú nép az elmúlt évszázadokon át. Mindenki a saját mesterségéhez igazította az építmény egyes részeit. Volt itt kereskedőház, az udvarban istállóval, máskor meg papok és diakónusok lakhelye. Egyes források szerint ez volt az első stáció, ahol a kereskedők megállapították a városba érkező áruk értékét. Majd ahogy tovább szállították a portékáikat a Piactér felé, a kufárok és mások kezére kerülve, az áruk értéke utcáról – utcára egyre csak nőtt.

Tessa lépett be az ajtón. Persze, csak később tudtam meg a nevét, és azt, hogy két nappal ezelőtt érkezett Ausztráliából Európába. Magas, vékony, szőke lány. Könnyed mozgásával és gyönyörű mosolyával, azonnal foglyul ejtette a képzelőerőmet. Esőkabát volt rajta, és magával hozta a zápor utáni zöld rét frissességét, amely megváltoztatta nemcsak az aznapi, de az egész hetem ütemtervét is.

Bemutattam neki a tárlatot. A harmadik, vagy a negyedik festmény utána már nem feltétlenül csak a képek érdekelték a lányt. Igyekeztem végigcsinálni. Időben rájöttem arra, hogy nem kellene túlzásba vinnem az alkotások bemutatását. Ha sietnék, az olyan lenne, mintha a tudomására szeretném hozni, hogy ez csak egy program, ami néhány percen belül véget ér. Nekem eszem ágában sem volt, hogy megszabaduljak a lánytól.

Vannak vendégek, akiket az ember egyszerűen leráz. Csak úgy, rutinosan. Már a kiállítás megnyitóján megmutatkozik, mely arcok lesznek a «visszajárók». Jól érzik magukat művészemberek társaságában. Ők is alkotnak, gyakran magányos mesterek. Néhányuknak egy-egy kiállítás megnyitója az egyetlen lehetőség, amikor társaságban lehetnek. Egyikük Viktor, aki az ötvenes éveiben jár. Zenész, de a vele folytatott beszélgetésből nem derül ki egyértelműen, hogy hol, kikkel és milyen zenét játszanak.

Rendszeresen eljön egy hanyagul öltözött férfi is, aki körülbelül húsz évvel lehet fiatalabb Viktornál. Oldalán, egy teátrálisan öltözködő idős hölggyel látogatja a galériánkat. Minden festmény előtt megállnak, és hosszan diszkussziót folytatnak. Pontosan miről beszélgethetnek, azt nem tudom, csak azt látom, hogy miután végeztek, minden alkalommal magukkal visznek néhány egyforma szórólapot.

Van, aki sokkal bátrabb, és meg sem nézi alaposan a kiállítás megnyitóján a képeket. Azonnal az italokkal, szendvicsekkel és egyéb apró süteményekkel megterített asztalhoz megy, és esze ágában sincs elmozdulni onnan, amíg a terítékre kerülő utolsó csöpp italt is fel nem hörpinti a poharából. Viktor, miután gyorsan, mindent elmondott, arról, hogy mit gondol a művészetről, jó partnere lett az asztal melletti társaságnak.

A fentebb említett csoport közül a legjobban is kitűnt, nemcsak a vékony magas termete miatt, egy rövid frizurás, idős nő. A hóna alatt egy feltűnően sárga színű sétaernyőt szorított. A festményekhez egészen közel hajolt, és hosszan állt a képek előtt, mintha nagyítólencsével vizsgálná a vásznakat. Viccesnek tűnt, és néhány napnak kellett eltelnie, mire megértettem kivételes viselkedése okát.

Ezek az arcok, jól kibővítik a társaságot egy kiállítás megnyitóján. Nélkülük talán a kiállítás szervezői csalódottak lennének, és úgy következtetnének, hogy nincs érdeklődés a művészet iránt. Meg, hogy az értékek sem értékek már. A galéria személyzetén, a művészen és a potyázó közönségen kívül, számos akadémikus, és művészeti szövetségek tagjai, meg azok elnökei, valamint más szakértő kollégák is látogatják a galériát. Ez utóbbiak többsége a zajos megnyitó utáni napokban keresi fel a tárlatot.

Amikor a soron következő kiállítást szerveztem, nem tudtam meghatározni előre, hogy az mennyire lesz gyümölcsöző. Annyi összetett dologtól függ a siker. Nárcisz természete miatt nem hagy nyugodni maga körül senkit és semmit, míg ki nem viszi a végső akaratát: mindenki figyelmét magára terelni.

Napokkal a kiállítás megnyitása előtt megérkeztek a festmények. Egy nappal a kiállítás előtt a művésznő is megérkezett. Őt elkísérte egy remek újságíró nő is, aki később cikket írt a tárlatról. Mindenki hozzátett valamit a kiállítás sikeréhez. A délután folyamán azon igyekeztünk, hogy a képek a helyükre kerüljenek. Ennek megvan a szakmai misztériuma, és valamennyi jól menő galéria féltve őrzi ennek a titkát.

Amikor végre minden mű, nagy alapossággal a helyére kerül, beindul a masina. Két héten keresztül jönnek-mennek a látogatók, akiket néha egy-egy gyűjtő, vagy vevő is elkísér majd. Ez utóbbiak közül néhányan egészen kiválóan tudják leplezni szenvedélyes tervüket. Mire válaszul, én is megtanultam álcázni eladói szándékomat. Amikor a két törekvés találkozik, az olyan komoly – ilyenkor, állítom, hogy ünneplő ruhába öltöznek a lelkek —, annyira szépen és elegánsan egyesül az üzletkötésben a két akarat. Végül kimondják a «boldogító igent», majd mindenki elégedetten vesz búcsút a másiktól. Ez annyira lelkesítő!

A kiállítást megnyitottuk, néhányan méltatták a művésznőt, mások meg ettek és ittak.

Szerencsésnek tartottam magamat, amiért eltölthettem néhány napot a művésznő és a kísérete társaságában. Sokat beszélgettünk és azt gondolom Pieria síkságán barangoltunk újonnan szerzett barátaimmal.

Tessának megígértem, hogy megmutatom a várost. Munka után találkoztunk. Az örmény templom felé vettük az irányt. Tessa a várost én meg őt szerettem volna jobban megismerni. Itt nincsenek egyforma házak. Ő mindegyik épület előtt meg akart állni. Nem engedtem. Ezért aztán hozzá kellett érnem. Megfogtam a kezét. Előbb csak, hogy magammal húzzam, mert tovább akartam haladni. Aztán már nem csak azért. A kikövezett utcákon sétaközben jókat nevettünk. Tudtam hova megyek, és biztos voltam benne, hogy neki is tetszik majd az étterem. Én farkaséhes voltam. Ő meg boldog. Másnap is. A harmadik, majd a negyedik nap is. Munka után.

A bejárati ajtófélfára ki van téve egy illusztráció, amely azt hivatott közölni, hogy a galériában tilos a fényképezés. Többen figyelmen kívül hagyják. Persze olyan is van, aki megkérdezi, hogy szabad e fotózni. Természetesen, ilyenkor az ember szíve meglágyul. De nem a mi esetünkben!

El sem hittem volna, ha nem látom a saját szemeimmel azokat az utazó iparművészeket, akik nem restellik beutazni a fél világot, hogy leutánozhassák az alkotók munkáit. Azokét, akik keményen tanulmányozzák az anyagot, a színeket és a formákat. Azokét, akik a művészetnek élnek, és keresgélnek, kutatnak, hogy különleges módon, alkotásukkal fejezhessék ki mondanivalójukat. Ezek az utazó kereskedők meg, csak úgy bejönnek, turista maskarát öltve magukra, közben vérszomjasan fotózgatják a műalkotásokat, hogy azután szalagmunkán kivitelezhessék, és mielőbb a piacra dobhassák őket. Még az alkotások megvásárolásától sem hátrálnak meg egyesek közülük, csakhogy elragadjanak valami új darabot, amit aztán marcangolhatnak kényük-kedvük szerint.

Sem fotózni, sem vásárolni nem engedtük őket. Épületünk, átérezve a helyzet súlyosságát, ismét bevehetetlen városfalként funkcionált a «portyázó csapatok» előtt, akik közül többen is érthetetlenül bámultak ránk.

A kiállításon volt egy festmény, amelyet holdfénynél festett a művésznő. Azt hiszem, hogy az a kép a szépségével és eleganciájával bájolt el engemet. Pedig csak egy virágot ábrázol. Már számtalanszor láttam és egyik fajtája odahaza a kertünket is díszíti. Tavasztól kora nyárig. Rövid életideje alatt, a szépségével annyi sok élvezetet tud nyújtani. Többször megálltam a festmény előtt. Magam sem értettem miért. Igaz először ő szólított meg. Azután, ha a galériának azon a részén mentem át, ahol a kép a falon lógott, akárcsak egy oltár előtt elhaladva, mindig felé fordítottam a tekintetemet. Ha valamelyik vendégben érdeklődést fedeztem fel a kép iránt, akkor sietve eltereltem a látogató figyelmét, csakhogy a festmény a galériában maradhasson.

Egyik nap éppen kávét főztem, amikor betoppant, Andrij Zsoludijev. Termeténél fogva magas, barna, a nők iránt különleges figyelmességet tanúsító, harmincas éveiben járó fiatalember. Mondhatni idejétmúltan viselkedik a nőkkel. Mégis nagy sikere van náluk. «Hogyan csinálja ezt?» Tettem fel magamnak a kérdést, valahányszor egy társaságba keveredtem vele. El kell ismerni, tehetséges grafikus művész. Különleges technikával rajzol. Egy nap Ljudmilá Liszicával felmentünk Andrej lakására. Sok szép alkotását megmutatta nekünk. Imádtam azt, hogy csupa pozitív emberrel lehettem együtt.

A kiállítás megnyitása után néhány nappal történt. Megszólalt a csengő az ajtó fölött. Én a nagyteremben voltam, ahol a galéria állandó tárlatának festményeit nézegettem. A következő kiállításon dolgoztam. Lesz néhány szabad nap a két tárlat között. Ezekre a napokra válogattam össze a saját gyűjteményünkből néhány képet, amikor a sárga színű sétaernyőjével, galériáról-galériára járó idős, vékony, magas, rövidfrizurás hölgy belépett hozzánk. Volt nálunk néhány értékes kerámia is, különböző alakú üvegasztalokon elhelyezve. Attól tartottam lever valamit a sétaernyővel, amit most is, bal karjával erősen szorított a hóna alatt.

Odalépett a bejárathoz legközelebb elhelyezett képhez, majd alaposan nézegette. Így tett ezután is, a galériában kiállított összes képpel. Amikor mindegyiket végigmustrálta, közelebb jött hozzám és az általam vizsgált festményeket fürkészte. Közben néhány képre mutatva azt mormolta: «Ismertem, őt is ismertem.»

A kijárat felé indult. Elvett egy szórólapot az asztalról és kellő óvatossággal összetűrte, azután a táskájába tette. Később mesélték helyiek, hogy a hölgy valamikor, régen, modellt állt több híres festőművész előtt, azok műtermeiben. Csodaszép kinézetét az idő, mára már megcsúfolta, de a képek iránti érdeklődésétől semmi és senki nem tudta megfosztani.

Конец ознакомительного фрагмента.

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.